Volt-e csata a Lónyuggatón?

A csíksomlyói búcsú és az unitáriusok

Hosszú évszázadok óta minden pünkösd szombatján Csíksomlyón tartják a híres csíksomlyói  úcsút. A katolikus hagyomány szerint a csíki és gyergyói katolikus székelyek Nagyerdõn,  a Lónyuggatón vívott csata során megvédték vallásukat az unitáriussá váló János Zsigmond erõszakos, fegyveres térítése ellen. Az ütközetet a különbözõ források pünkösd szombatjára tették, de az évszámban komoly eltérések mutatkoznak: 1556, 1559 és 1567 egyaránt szerepelt. Az 1559-es dátum a csíksomlyói kegytemplom melletti kápolnára 1817-ben, báró Henter Antal udvarhelyszéki fõkirálybíró által felhelyeztetett emléktábla alapján terjedt el, elõtte inkább az 1567-es változat élt a köztudatban. A hagyomány szerint miközben a férfiak a Hargitán harcoltak, az otthon maradt asszonyok, gyermekek és öregek a csíksomlyói Mária szobor elõtt imádkoztak. A csata után itt fogadták a hazatérõ gyõzteseket, ennek emlékeként tartják mind a mai napig a búcsújárást. Az érdeklõdõ olvasó számtalan leírást találhat a búcsúról útikönyvekben, ismeretterjesztõ és tudományos  mûvekben, ám ha valaki beleássa magát a téma irodalmába rögtön feltûnhet egy olyan furcsaság, ami miatt a legújabb történeti kutatások kétségbe vonják a történet hitelességét. A búcsú eredettörténetérõl az 1780-as évek elõtti idõkbõl semmilyen említés nincs. Mindössze két 1780 körül alkotó történetíró mûve nyomán terjedt el mintegy „legendaként” a mesebeli csata híre. A legtöbb késõbbi szöveg Cserey Farkas Geographia Mariana Regni Hungariae címû mûvét nevezi meg forrásaként. Ám van egy kis bökkenõ: Cserey Farkas könyvét vagy kéziratát tulajdonképpen nem ismerjük. Könyvtörténetünk jeles kutatói eddig sikertelenül próbáltak a nyomára bukkanni. Hogy elveszett, vagy nem  is létezett soha, sajnos nem tudni. Ennek ellenére a késõbbi idézõk alapján össze lehet állítani a búcsújárás Cserey-féle verzióját.

Eszerint 1566-ban János Zsigmond az unitárius Biandrata Györgynek teljhatalmat adott, a következõ évben pedig hadával a katolikus hitükben kitartó, Csíksomlyón gyülekezõ székelyek ellen indult. A közös imádkozás közben érte õket a hír a fejedelem közeledésérõl, mire a férfiak fegyverre kaptak, a nõk pedig tovább imádkoztak. A csata eseményeit jótékony homály borítja, ám annál színesebbek és részletesebbek a gyõztes székelyek és az eléjük vonuló hátrahagyottak találkozásáról és templomba vonulásáról szóló leírások. A történet lényege: a más vallású és zsarnoki uralkodóval szemben

véghezvitt kollektív ellenállás hõstette. Cserey Farkas mellett az eredettörténetnek még egy forrását szokás említeni. Losteiner Leonárd ferences rendtörténész munkáiról van szó, amelyeket a csíksomlyói ferences rendházban õriznek. Az események csodás elemei elsõsorban ezekben a mûvekben fordulnak elõ, illetve fõként rá hivatkoznak a késõbbi szerzõk. Eszerint egy ferences szónok buzdította a hit

védelmére a gyülekezõ székelyeket, s beszéde közben ruhája tündöklött a fényességtõl. A csata során további csodás elemek segítették a székelyeket, sõt egyes feldolgozásokban olvashatunk

hajukat kibontó, és ily módon harcba szálló asszonyokról és lányokról is. Az események betetõzéseként a gyõzelem után a templomba vonulók kezében tartott ágak kizöldültek.

Cserey Farkas és Losteiner Leonárd munkái szervesen beépültek az õket követõ két évszázad köztudatába. Ismereteink szerint a történet elõször az 1802-es pünkösdi búcsú során hangzott

el egy szentbeszédben, melyet ezrek hallhattak. Jordánszky Elek 1836-ban megjelent könyve után pedig már nem volt megállás, több tucat írásban olvashatjuk a két szerzõ által leírt esemény változatait.

Fel kell tennünk a kérdést: egyáltalán hiteles  történetrõl van-e szó, János Zsigmond valóban erõszakkal indult volna az unitárius hit terjesztésére?

Találunk bármi nyomot a hargitai csatára vonatkozóan? Korábbi mûvekben a fejedelmüket legyõzõ katolikus székelyekre még csak utalás sem történik, pedig bõven akadna történeti forrás, többek

között Kájoni János, vagy Györffi Pál munkái, akik 17–18. századi csíksomlyói ferencesek voltak, rendjük történetét pedig a lehetõ legalaposabban ismerték, mégsem találni náluk semmilyen

utalást a csatára vonatkozóan. De semmi ilyesmit nem olvashatunk akkor sem, ha fellapozzuk Nedeczky Lászlónak a Mária kegyhelyeket bemutató könyvét. Tehát még a katolikus források sem tudnak a hargitai ütközetrõl. Ám ha a csata nem történeti tény, hanem Cserey és Losteiner nyomán terjedt el, akkor valójában csupán egy mondaszerû eredettörténetrõl van szó. Csíksomlyónak óriási vonzereje

van évszázadok óta, de a hargitai csata története nem a kiváltó oka, hanem éppen fordítva, az esemény, azaz a búcsújárás teremtette meg magának a saját tradícióját. Rövid idõ alatt közös hitté, közös múlttá vált a kitalált gyõzelem. De miért pont a 18. század végén történt meg ez, és miért pont Csereyék munkássága nyomán?

Cserey Farkas – akinek családja nem sokkal korábban még az unitárius felekezethez tartozott – 1719-tõl 1782-ig élt, mûvelt és hitbuzgó katolikus székelyföldi nemesként több könyvet írt, köztük a Mária-kegyhelyekrõl is. Losteiner Leonárd számos olyan csodát írt le, amelyek a csíksomlyói Mária-szobor csodatévõ erejének köszönhetõen történtek. Ennek megfelelõen az erdélyi katolikus  püspökök a 18. században hosszas vizsgálatokat folytattak a Mária szoborral kapcsolatban. Az elsõ vizsgálóbizottság 1746-ban kezdte meg a munkáját, s közel fél évszázadnak kellett eltelnie, hogy végül kimondják kimondják,  a szobor csodatévõ erejû. Miközben gyûjtötték az anyagot a csodákról, lassacskán megszülethetett  a gyõztes csata gondolata is, ami beépült Cserey és Losteiner ekkoriban írt mûveibe is. A történet aztán viharos gyorsasággal terjedni kezdett, amit nagyban elõmozdított a ferences rendház életében az 1770-es években bekövetkezett fellendülés. De még inkább elõmozdította a legendaképzõdést II. József trónra lépése. Uralkodása Erdélyben a régi rend összeomlásának hangulatát hozta, a jelen konfliktusai pedig hamar visszavetültek a múltba. Így a „zsarnoki” uralkodónak ellenálló hõsies közösség képe aktuális és mögöttes tartalommal telt meg: szimbólumként szolgált II. József ellenzékének. Azonban ha az 1567-es csata minden valóságalapot nélkülözõ legenda csak, akkor azt is bátran feltételezhetjük, hogy a búcsú sem feltétlenül ekkor kezdõdött. Valóban van említés a 16. századi elõzményekre, de a 17. századból nincsenek adatok a búcsújárás folyamatosságára. Csak a 17–18. század fordulójától kezdve szaporodnak az utalások a búcsújárásra. 1657 után, II. Rákóczi György sikertelen lengyelországi hadjáratának következtében több tatár betörés is pusztította a vidéket, a búcsújárás az ettõl való megmeneküléssel kapcsolatban jöhetett létre. A 18. század elejétõl megkezdõdött a katolikus intézményrendszer újjáépülése, ezzel párhuzamosan a ferences rendház újra virágzásnak indult, és a kulturális fellendülés pedig vonzó kegyhellyé tette Csíksomlyót. A kegyhely és a búcsújárás történetét egyre régebbre vetítették vissza. Végül az alattvalóival konfliktusba kerülõ, és a székelyeket az 1562-es lázadásuk után keményen megbüntetõ János Zsigmondnál állapodott meg, és alakult ki az eredetmonda, egy olyan történeti pillanatban, amikor II. József politikája miatt a székelység ismét szemben állt az uralkodóval. Így született meg az 1567-es hargitai csata mondája, és terjedtek szét kiszínezett változatai.

Vörös Péter