ISTEN  KÉPE  RAJTUNK  I.

1 Móz 1,27

Ki ne ismerné a Szentírás eme szavait: Teremté az Isten az embert...

Ki ne ismerné az ember teremtésének bibliai történetét? Hogy miképpen ment végbe a teremtettetésünk, - ez a nagy kérdés mindig izgatta az embert. Az eredet titkainak feltárása egyidős az emberrel. Hogy lett ez? Hogy lett az? -kérdezzük szüntelen. Anyukám, hogy lett a virág? -kérdezi a kisgyerek. Édesapám, hogy lettek a csillagok? -kérdezi egy nagyobb gyerek. Tanár úr kérem, hogyan keletkeztek a protonok az atommagban - kérdi a diák. Hát az ember, hogyan lett? -kérdezzük mindannyian, az egyetemes kíváncsiságtól hajtva. Hallatlanul sokféle magyarázatot adtak, adnak az ember származására, eredetére nézve!

1. A legnaivabb, mely szerint lejött Isten az égből és sárbál meggyúrta, mint szobrász, az embert, majd élő lelket lehelt az emberbe...

2. Isten mondta: legyen ember! S az ő teremtő szavára készen toppant le a magasságból az ember.

3. Vannak legendák... A tenger vizéből..., egy nagy virág kelyhéből 77 év alatt... Isten megtestesült gondolata...stb.

Bármennyire különböznek is, van közös vonásuk is:

1. Isten teremtette az embert, nem magától lett. Magától egy szál hóvirág sem lesz...

2. Isten bizonyos idő alatt, idő folyamán teremtette. Időre volt szüksége... Ezer év... 100 esztendő... A zsidó legenda szerint: egy nap.

3. Hogy az ember hasonlít Istenhez. Saját képére, hasonlóságára teremtette.

Nem a legendás, mesés feltalálás a fontos, hanem ez a három egyező gondolat, felismerés. Hogy ő teremtett - ez biztos. Hogy hány év alatt? -Ezer vagy millió évek alatt, ahogy a tudomány állítja, vagy 24 óra alatt? Ezt lehetetlenség megállapítani, meghatározni. Ezért erre nem fordítunk most erőt és figyelmet. Sokkal lényegesebb a harmadik probléma: az Istenhez való hasonlóságunk! „Teremté tehát Isten az embert az Ő képére..." - Nem testi képről van itt szó: lelki képről. Nem a mi külső ábrázatunkhoz hasonlít Isten, hanem a belsőhöz. Itt benn, bennünk van valami, ami olyan, mint az Isten és ez természetes is. Az alkotó csak olyat alkothat, mint amilyen Ő. A költemény olyan, mint a költő, mert a maga képére és hasonlóságára teremtette. Nem is teremthette másként. A zenemű olyan, mint a művész, aki komponálta. Lelkének képét öntötte bele, hasonlóságára formálta. A kép olyan, mint a festő... Az alkotás nem lehet más, csakis olyan, mint az alkotó! Minden alkotó arra törekszik, hogy a mű minél jobban hasonlítson hozzá, minél inkább az ő lelkének képmása legyen. Munkácsy mondta egy alkalommal: „Harminc évig kínlódtam, mig végül igaz művet alkottam, mely én vagyok.", -az én lelkem képére és hasonlóságára alkottam...

Az ember is alkotás, mű, s mint ilyen: hasonlít alkotójára. Csakhogy itt fokozatok vannak: van, aki nagyon hasonlít; van, aki kevésbé. Van, aki egyáltalán nem... Keresem a képet:

1. Láttam részeg, torz emberarcot, -Isten képét mocskolta be...

2. Láttam gyűlölettől vonagló arcot... Nem az Isten képe ez!

3. Láttam gőgös emberarcot...

4. A háború szenvedélyétől torzult arcot... Isten képének meggyalázása ez.

Mikor hordjuk magunkon Isten képét? Mikor hasonlítunk Istenhez?

1. Szombat esti filmsorozat a tévében: „A szent" (Roger Moore­ral a címszerepben-KI). Mindenkin segít... Miután egy-egy jótettet végrehajtott: glória jelent meg a feje fölött, jeléül annak, hogy abban a pillanatban olyan, mint egy angyal, egy Isten képére és hasonlóságára teremtett szent ember. Mi is, mikor jót cselekszünk...

2. „Jöjj, megmutatom Istent" c. vers. Egy templomban imádkozik valaki: Istenem, bocsáss meg neki... sokat vétett ellenem. Ami rosszat ő kívánt nekem, ne add rá...ő gyűlölt engem, add, hogy szeressem; elvetett magától, add, hogy segítsem; követ dobott, add, hagy kenyérrel dobhassak vissza... -Amikor mi is így imádkozunk, Isten képe rajzolódik ki rajtunk...

3. Amikor szeretünk. Isten szeretet...

„Teremté tehát az Isten az embert..."

 -Ez nem puszta megállapítás, több: hivatás-megjelölés!

Nem: „hasonlítunk", hanem: „hasonlítsunk!" ­

Felszólítás  tehát... Reményik: Istenarc c. verse... (Ámen).

1968. március 10.

Gellérd Imre

ISTEN KÉPE RAJTUNK ÉS BENNÜNK II.

1 Móz 1,27

Az ember méltóságát a Szentírás döbbenetesen szép és kifejező

képekben és hasonlatokban érzékelteti. A Zsoltárok szerzője könyvének 3. részében így ír: „Micsoda az ember, hogy megemlékezel róla... Kevéssé tetted kisebbé az angyaloknál." (8,5-6). Jeremiás próféta az embert drága edénynek nevezi (25,34). Jób elragadtatva kiált fel: „Micsoda az ember, hogy ilyen nagyon becsülöd őt?” (7,17). -Az ember méltóságát Jézus is minden tanításában kifejezte. Csak kettőt említsünk meg. Az aggodalmaskodásról beszélve így szól hallhatóihoz: „Mennyivel drágábbak vagytok ti a madaraknál!” (Lk 12,24).

A szeretet nagy parancsolatában, az emberszeretetet közvetlenül az Istenszeretet mellé teszi, sőt, ki is fejezi, hogy ez a két parancsolat egymáshoz hasonló.

Pál apostol - annak ellenére, hogy az emberről alkotott pesszimista felfogás egyik úttörője - leveleiben az ember méltóságát gyakran kifejezi. A filippi levélben „mennyei polgárnak” (3,20); a tesszalonikai levélben a „nap fiának" (5,5); a korintusi levélben a „szentlétek templomának" (1 Kor 3,16); a Zsidó levélben pedig „dicsőséggel megkoronázott úr"-nak nevezi az embert. (2,7).

Az ember méltóságát mégis a legszemléletesebben, a legragyogóbban Mózes fejezte ki, midőn ezt írta: „Teremté Isten az embert az ő képére és hasonlóságára." A Biblia ún. „humanista" kijelentései az embert az egekig, az angyalokig emelik, de Mózes - alapigénkben ­egyenesen Istenhez hasonlítja. Lelkem egészével bámulom Mózest. Ő, aki annyit csalódott az emberekben, akinek szíve az emberek gonoszsága miatt annyiszor vérzett, hogy tudott az emberről ily merészen nagy véleményt alkotni? Azt az embert, aki életében annyi szenvedést okozott neki, hogyan tudta Istenhez hasonlóvá tenni? Hogyan tudta benne Isten kepét meglátni, felfedezni? Mert jól értsük meg: a textusban Mózes nem a héber vallás emberszabású istenképét mutatta be, hanem - meg vagyok győződve - az Ő személyes élettapasztalatából fakadó élményét. Mert nem gondolat, hanem prófétai lelke mélyéből kicsorduló élmény volt az, amit a textusban leirt. Mózes az emberben a gyarlóságok mellett megpillantott számos olyan tulajdonságot is, melyekben Isten arcképének vonásait fedezte fel. Semmiről sem írt annyi ódát, magasztaló verset az ember, mint önmagáról, de a legszebbet, a legmerészebbet mégis Mózes írta, midőn ihletett lelkének drága élményét kőbe véste: „Teremté Isten az embert..."

A maga képére... Nem testi képről van itt szó. Lelki képről. Nem a mi külső ábrázatunk hasonlít Istenhez, hanem a belső. Nem hús; nem vér, nem csont képe, hanem a belőle kipattant s belénk átplántált szikra képe Isten képe bennünk. Isten lélek, s ami a teremtés, a Tőle való származás útján belénk átömlött, az csakis lélek lehet. Isten képe - lelkünk képe.

Istenhez való hasonlóságunk azt igazolja, hogy Ő a mi atyánk, mi neki gyermekei vagyunk. A gyermek olyan, mint az édesatyja, az alkotás olyan mint az alkotó. A teremtmény olyan, mint a teremtó. A teremtő, az alkotó arra törekszik, hogy műve minél hívebben tükrözze egyénisége, tehetsége képét. Nagy művészek azért lettek nagyok, mert műveiket tökéletesen a maguk képére alkották meg. Az ember is alkotás, az ember is mű, s mint ilyen, hasonlít alkotójához, Istenhez.

„Teremté..." A történelmi kereszténység ezt úgy magyarázza, hogy egy csapásra, egyik pillanatról a másikra készen teremtette Isten az embert, s készen vethette rá a maga áldott isteni arcképét. Ez az áldott, dicső arckép nem sokáig ragyoghatott az emberen, mert Ádám az Édenben elkövetett bűne által magáról és az egész emberiség arcáról letépte azt. Maradt az Isten képétől megfosztott, kárhozatra szánt, nyomorult ember. Új Ádámnak, Jézusnak kellett jönnie, hogy a bukott ember ábrázatára a letépett istenarcot saját vérével visszarajzolja. Azonban ez a visszarajzolt istenkép is egyre halványodik benne, s ezzel párhuzamosan az ember is végzetesen zuhan. Zuhanásának megrázó fináléja a világvége...

Az unitárius kereszténység az ellenkezőjét vallja. Isten a maga képét és hasonlóságát nem egyszerre és nem készen rajzolta reánk, hanem fokozatosan, lépésről-lépésre. Székelyesen szólva: apránként. És nem egyetlen teremtő pillanat alatt, hanem évmilliók szédítően hosszú útján. Az idő, Isten teremtő munkájának a feltétele. Ő időben teremti az istenarcú embert, azaz, mint mondtuk, fokozatosan fejlesztve. Ez a fokozatosság Isten teremtő munkájának a törvénye. Ezt a törvényt Jézus a földbe vetett gabonamagról szóló példázatában fogalmazta meg. „A mag pedig kihajt és felnő... terem először füvet, azután kalászt, azután teljes búzát a kalászban." (Mk 4,27-28).

A teremtés sejtelmes őshajnalán Isten is a hozzá való hasonlóságunknak csak a magvát vetette el bennünk és rajtunk. Azóta is, miként a festőművész a vázlatán, szüntelenül dolgozik, hogy a halovány körvonalakból értelmes istenkép, a homályos vázlatból remekmű jöjjön létre. Nem egyedül dolgozik rajtunk, minket is igénybe vesz. A nevelő sem egyedül nevel, legfőbb munkatársa maga a növendék.

Nyelvi bizonyítékunk is van amellett, hogy Isten az emberteremtés kezdeti szakaszában az Ő arcvonásait nem készen és hírtelen festette lelkünkre, hanem csak elindította azt a folyamatot, melynek célja kirajzolni, megformázni az emberben a tökéletes istenképet. Hogy ezt megértsük, jól figyeljünk ide:

-veszünk egy mondatot. Pl. azt, hogy Isten az embert boldogságra teremtette. Ennek a mondatnak közelről sem az az értelme, hogy Isten készen boldognak teremtette az embert, hanem az, hogy boldogságra teremtette, boldogságra hívta el. Arra teremtette, hogy boldoggá váljék. Pontosan így vagyunk alapigénkkel is. Azt mondja, hogy Isten az embert a maga képére és hasonlóságára teremtette, és nem azt hogy készen megalkotta bennünk a maga képét és hasonlóságát. Teremté a maga képére... Arra teremtette tehát, hogy Isten képét munkálja, építse, festegesse, teremtse önmagában, s ezen keresztül váljék hasonlóvá Teremtőjéhez. Az istenarcúság tehát nem tény, hanem feladat. A textus nem tényítéletet, hanem értékítéletet fejez ki. Az istenarcúság tehát nem mögöttünk, hanem előttünk áll. Istenhez hasonlóak mi nem voltunk, hanem leszünk. Az istenképűséget nem tényként, hanem feladatként kaptuk. E szent feladatot nem mindig ismerte fel az ember, s ha felismerte is, nem mindig teljesítette.

Jézusnak és Isten többi nagy munkatársának történelmi szerepe éppen abban állott, hogy segítettek az embernek felismerni és munkálni ezt a feladatot. Isten portréjának lelkünk vásznára vetett vázlatán minden istenmunkatárs dolgozott, de a portré tökéletesítése csak Jézusnak sikerült. Ő önmagán és önmagában kialakította, megformálta, megfestette Isten dicsőséges arcképét. Rajta s benne maga a tökéletes istenarc ragyogott. Ezért volt joga ily kijelentéseket tenni: „Én és az Atya egy vagyunk." (Jn 10,30). Nekünk pedig és minden embernek a földön meghagyta, hogy hozzá hasonlóan cselekedjünk: „Legyetek tökéletesek..." (Mt 5,48).

Emberségünk mértéke istenarcúságunk kialakításának mértéke. Minél tisztább, minél valódibb rajtunk és bennünk Isten képe, annál inkább emberek vagyunk. És fordítva: minél haloványabb, zavarosabb, felismerhetetlenebb, annál kevésbé vagyunk emberek. Jézus hitt abban, hagy egyszer minden ember arcán s lelkén felragyog a tiszta istenarc. Ember lesz akkor az ember és boldog. Ezt a boldognak álmodott emberi jövőt Isten országának nevezte.

Milyen valláserkölcsi feladatok hárulnak ránk abból a tényből, hogy mi Isten képére teremtettünk?

1. Mindenekelőtt az, hogy tudnunk, éreznünk kell, hogy mi Isten arcának vonásait hordjuk magunkban. Nagyon fontos tudni ezt, de még fontosabb érezni. Ez a tudat, ez az érzés: lánc, mely összeköt Istennel; antenna, mely szívünk közepében vételre kifeszítve áll és várja az égi hullámokat...

2. Ez a tudat, ez az értés-érzés jogos és egészséges büszkeséggel tölti el a szívűnket. Ha Isten képe van bennünk, akkor származásunk isteni, akkor mi az Ő fiai vagyunk, felsőbbrendű lények. Nemesi levéllel rendelkezünk. Rákóczi idejében egy megyei gyűlésen egy polgár bátor, magabiztos, határozott fellépésről tett bizonyságot. Megkérdezték tő1e, mitől van ez a nagy magabiztossága? Ő elővett egy levelet, amelyen pecsét, s a pecséten Rákóczi arcképe volt. Ettől - mondta, és a képre mutatott. Az a tudat, hogy Isten belénk pecsételte az ő drága képét, minket is bátorságra, szent büszkeségre, biztos fellépésre serkent.

3. Isten arcképe bennünk oltalomlevél. Egyik római császárnak volt egy szarvasa. Ennek olyan nagy becsülete volt, hogy Róma utcáin szabadon járhatott. A szarvas nyakán egy tábla lógott ezzel a felirattal: Non me tangere, Caesaris sum! Ne bántsatok, a császáré vagyok! S alatta a császár képe. Senki se mert a szarvashoz nyúlni. A mi homlokunkra, emberi mivoltunkra is fel van írva: Non me tangere, Dei sum! Ne bántsatok, Istené vagyok!

4. Isten képének vonásai az emberekben nem mind egyformák, tiszták és kifejezőek. Van ember, akiben csak az a homályos vázlat, az a mag, az a csira van meg csupán, mellyel az ősember évmilliókkal ezelőtt elindult. Van, aki fejlesztette ugyan ezt a képet, de még nem elég tiszta. Nem dolgozott eleget rajta. Van, akiben Jézust is megközelítő fenséges ragyogással tündököl. A két végpont között az istenarcúságnak hosszú skálája feszül. Fontos, hogy időnként önvizsgálatot tartsunk: hol állok én a skálán? Mennyire tiszta, megmunkált, valódi bennem az Isten arca? Haladtam-e valamit istenarculatom kialakításában?

Az a tudat, hogy mi Isten képére és hasonlatosságára teremttettünk - kötelez. Egy derék földműves ember fiának arca világra az apjáé volt. A fiú sokszor mondta édesapám drága arcát hordom, s érzem, hogy ez engem kőtelez. Kötelez olyanná lenni, mint apám volt. Kőtelez, hogy azt cselekedjem, ami apám akarata volt. Kötelez arra, hogy ne csak az arcom, de a lelkem is olyan legyen, mint amilyen az övé volt. Istenarcúságunk minket is arra kötelez, hogy annak akaratát cselekedtük, akinek arcát magunkon és bennünk hordozzuk. Hogy ne csak az arcunk, de a telkünk is hasonló legyen hozzá.

5. Egy lakásban egy fényképet pillantottam meg a falon. Megnéztem, de nem ismertem fel, hogy kit ábrázol. A háziasszony észrevette, egy szivacsot hozott, letörülte a képet, s a porréteg alól felém mosolygott egyik általam eltemetett hűséges presbiterem! Isten képének is sok ellensége van bennünk, feledés pora belepheti, szenvedés salakfa beboríthatja, közöny köde elfedheti, hanyagság pókja befonhat, vadság tüze felperzselheti; nyomorúság, betegség, tudatlanság, babona, kizsákmányolás eltorzíthatta, vagy le is tépheti. Az emberiség nagy kártevői azok voltak, akik Isten fenséges képét az emberről letépték, felégették, s annak hordozóját -az embert - nyomorba, sötétségbe, bűnbe, embertelenségbe taposták. Az emberiség nagy jóltevői azok voltak, akik az ember istenarcáról letörölték a port, amit századok rászitáltak: helyrehozták a torzulásokat, melyeket századok rákényszerítettek, visszaadták a fényt, melyet századok róla leloptak...

7. Milyen sokan szennyezik be, tapossák el magukban Isten szent képét! Látok részeg embert, alkohol mérgétől eltorzult arcokat, iszonyodva fordulok el: hogy képes valaki így bemocskolni magában az Isten arcát! Látok gyűlölettől vonagló arcot: nem, az nem Isten arca! Látok gőgtől duzzadt, gúnytól sápadt arcot: nincs, nincs rajta Isten áldott képe. Látok bűn kéjétől parázsló arcot: itt sincs Isten, letépte a lélek magáról az áldott, szent arcod A bűn istenarcunk elhalványítása, eltorzítása; meggyalázása, megcsúfolása, összetörése, felégetése. Isteni származásunk megtagadása, lázadás emberségünk ellen, visszasüllyedés az állatiasságba.

De látok józan, szelíd embert; látok szeretettől megszépült, kisimult, jótett örömétől lángoló, szentségtől glóriás fényben úszó emberi arcokat. Isten képét hordják magukon. Minden erény, minden jótett Isten arcát világosítja meg rajtunk és bennünk. Ilyenkor hasonlítunk rá. Bárcsak ne volnának olyan ritkák a világon az ilyen pillanatok!

8. Nemcsak a magunk istenarcának az épségéért vagyunk felelősek, hanem másokért is. Mit ér, ha csak bennem ragyog ez a kép, és mindenki másban homályos és torz? Egy fecske csinálhat-e tavaszt, egy fűszál rétet, egy csepp víz tengert, egy csillag fényes eget? Az én istenarcom csak akkor maradhat meg, ha egyidőben az enyémmel a másokénak a megmaradását is munkálom, ha az istenarculat megcsúfolói ellen harcotok, ha sokak istenarcáról letörlöm a port, a salakot, lemosom a gyalázatot. Cuza fejedelemről szól a román irodalom egyik legszebb novellája. Egy szegény paraszt ment egy napon Cuzahoz. Remegő hangon panaszolta el nagy sérelmét. Egy földesúr, akitől jogait követelte, arcon ütötte őt. A fejedelem nem lépett fel a földesúr ellen, tudta, hogy hiába tenné. Ehelyett magához ölelte a parasztot, s megcsókolta arcán azt a helyet, melyet a kegyetlen bojár megütött. Aztán a szemébe nézett és így szólt: „Menj vissza uradhoz, és mondd meg, hogy a fejedelem lecsókolta azt a gyalázatot, melyet Ő durva kézzel rákent."

Sok gyalázatot ken istenképünkre nekünk is a gyarlóság, de a szeretet csókja, mint isteni oldószer, feloldja, lemossa azt. Hordjuk hát magunkon Isten arcát, és óvjuk ezt a drága képet! Éljünk úgy, hogy tükör lehessünk Isten előtt, aki bennünk önmagát látja és istenfiúságunkban gyönyörködik. (Ámen).

Keltezés nélkül (l)

1.  Az eredeti, kézírásos példányt nem sikerűit megtalálnom. A géppel írt másolaton a másoló sajnos nem tűntette fel az évszámot. Kár, mert ez az írás már „igazi" Gellérd alkotás; tipikus példája annak, miként halad a szerző a prédikációtól az előadás, a téma szinte minden vonatkozását kimeríteni akaró valóságos tanulmány felé. (Vö. az előbbi beszéddel – Kovács István)