JAIRUS LEÁNYA, VAGY: A FELTÁMADÁS FELTÉTELE! (Húsvét)

Mt 9, 19 és 23-26

Húsvét klasszikus neve ez: a feltámadt ünnepe. A kereszténység - a szentírás és az ún. szent hagyományok alapján - kétféle feltámadást ismer: testi és erkölcsi feltámadást. A testi feltámadás abban áll, hogy a test meghal; életműködései megszűnnek, a szív leáll, a vér megalvad, a szemek megüvegesednek, a sejtek bomlásnak indainak. Ez a holttest eltemettetik s az anyaföld kebelén porrá omlik, mint kezdetben volt. Aztán - e hit szerint - a porrá omlott test egyszer ismét élni kezd, összeállnak, megelevenednek a sejtek, a szív ismét dobolni kezd, a szem lát, a kéz lendül... kikel a sírbál a por s él tovább, mintha semmi sem történt volna.

Az erkölcsi feltámadás azt jelenti, hogy a bűn, a gonoszság, az önzés, a gyűlölet, az istentelenség és lelketlenség sírjából kikelőnk és új, friss, tiszta, szeretettől vezérelt, istenes életet kezdünk élni.

Máté evangéliumából egy feltámadási esetet olvastam fel Jairus leányának a feltámasztását. „Ime, egy főember eljőve..."stb. (16-19.versek). Csodálatos történet! A mai keresztény ember lelke velejéig elgondolkozik rajta. Hogyan magyarázzuk Jairus Leányának a feltámasztását

1. Magyarázhatjuk mindenekelőtt úgy, hogy nem magyarázzuk, vagyis elfogadjuk szó szerint. Hisszük, hagy Jézus maga volt a földre szállott Isten, aki végtelen hatalmánál fogva a halottakat feltámasztja s millió más csodát tesz, hogy az embert megdöbbentse s leborulásra kényszerítse­

2. Magyarázhatjuk úgy is, hagy itt nem valóságos eseményről van szó, hanem példázatról. A bibliai tudományok bizonysága szerint Jézus halála után igen sok ilyen példázat élt a nép ajkán, amelyeknek főszereplő maga Jézus. Minden példázatnak van valami értelme, eszmei és gyakorlati mondanivalója. A Jairus leányáról szóló példázat eszmei mondanivalója például az, hogy aki Jézushoz fordul, aki Jézus híve, aki benne rendületlenül hisz és követi őt, az nem tűnik el a halálban nyomtalanuk annak kire, neve, emberi értéke Jézussal együtt fennmarad a világ végezetéig.

3. Magyarázhatjuk úgy is, hogy a leány nem volt valóságos halott, csak tetszhalott. Jézus, aki orvas is volt, rögtön észrevette ezt, ezért mondja, hagy a leányzó nem halait, csak alszik.

Azt is olvassuk, hogy „megfogta a kezét". Nem közönséges fogás volt ez. Olyan fogás, melyet Keleten ma is alkalmaznak az ütőér elindítására, a pulzus felfokozására.

4. Szerintünk itt valóságas feltámasztás ment végbe, csakhogy nem testi, hanem lelki, erkölcsi feltámasztás. Meg vagyunk győződve, hogy Jézus nem a testi, hanem a lelki halottnak volt a nagy, merész feltámasztója! A leány betegsége lelki-idegi természetű betegség volt. Jézus az Ő rendkívüli egyéniségével, hitet, önbizalmat sugárzó lelkével csak közelítenie kellett a beteghez, kezét kellett megfognia, szemébe néznie, s Istentől kapott csodálatos életereje, rendkívüli hite nyomban átsugárzott a betegre, a „halottra", s az betegségéből, összeomlottságából, lelki nyomorúságának sírjából feltámadt. Így támasztotta fel Jézus Zákeust, Mária Magdalt, a bűnös asszonyt és még sok más erkölcsi lelki halottat.

Mi is vagyunk sokszor Jairus leányához hasonló állapotban. Gond és betegség, bánat és bán, reménytelenség és kétségbeesés, minden-minden összezuhog bennünk, mint március végén a hó, a szél, a sár, a jég, az eső és a köd!. Arcunk sápadt, szemünk fénytelen, gondolatunk sötét, kezünk béna, szívünk tüzes daganat. Szinte nem is lélegzünk már, sem a magunk, sem a világ számára. Halattak vagyunk, önmagunk halottai... S e halálból Ő, Jézus feltámaszt. Hogyan?

Bizonyos feltételei vannak ennek a feltámasztásnak, amelyeket a Biblia a Jairus leányáról szóló leírásban örökített meg, s közöl velünk, feltámadni akaró fáradt, bűnös, beteg, halott emberekhez. Melyek ezek a feltételek?

1. Első az, hogy keressük őt azonnal, ahogy a letargia sírjába zuhantunk. Jairus, amint észrevette, hogy leánya meghalt, azonnal szaladt Jézushoz, egy percet sem várt, s hívta, kérte őt... Hány beteg keresi fel az orvost, amikor már késő... Egy statisztika szerint a betegek ötven százaléka azért hal meg, mert későn ment orvoshoz...

Mi ne késsünk halott önmagunkkal Jézushoz sietni. Ahogy beleestünk a halálos bajba, bűnbe, ahogy a csapás lesújtott, ahogy kezdődik a lelki-erkölcsi halálunk: rögtön menjünk hozzá... Ne késsünk, mint Júdás...

2. Második az, hogy ismerjük el, hogy ő meg tud gyógyítani, fel tud támasztani. Ennek a hitnek az útjában ne álljon se rang, se cím, se tudás, se hatalom. Jairus elékelő, gazdag főember volt, de sem gazdagsága, sem rangja, nem ellenkezett azzal a hitévei, hogy Jézus feltámaszthatja a lányát, sőt, egyedül csak ő képes feltámasztani! Azt olvastuk a textusban, hagy eljővén leborula Jézus előtt. Ez a leborulás Jézus hatalmának, tekintélyének az elismerése és az ő személyes megalázkodásának a jele volt.

Minket is csak akkor támaszt fel Jézus, ha le tudunk borulni elébe, ha gyógyító, életet adó képességét elismerjük, ha komolyan vesszük azt, amit mondott: Én vagyok az élet... én élek és ti is éltek. Ha életünk, emberségünk, tisztaságunk feltételéül őt tekintjük.

3. Nem elég azonban hozzá menni, elébe omolni, szükség van arra is, hogy húsvéti hittel higgyjünk benne. Hogy Jairus milyen nagyon hitt, azt bizonyítja az is, hogy mikor hívta, így szólt: „vesd rá a kezedet és megelevenedik”.

Higgyjünk mi is szíveket megelevenítő erejében! Azt már Ti is tudjátok, hiszen tapasztaltátok, hogy csak az a beteg gyógyul meg, aki hisz orvosában. Higgyünk mi is áldott orvosunkban Jézusban. Bármily nagy is Ő, nem tud rajtunk segíteni, ha nem hiszünk benne. Így nemcsak Ő a feltétele feltámadásunknak, hanem mi is azok vagyunk. Ebből következik a negyedik feltétel:

4. Minden kételkedést zárjunk ki ebből a hitélményből. Jairus házánál sípolók, tömeg tolongott. Amikor Jézus kijelenti, hogy a leányzó nem halott, csak alszik, a tömeg nevetni kezdett... Kételkedők voltak, s nagyon érdekes: Jézus nem tudott gyógyítani addig, amíg azok a házban voltak. Előbb kiküldte, eltávolította őket, s csak azután fogott hozza a feltámasztás szent műveletéhez.

Gyógyulásunk, feltámadásunk, jobbulásunk, üdvösségünk útjában sokszor áll a kételkedés. Mit hitünk és reményünk felépít, ez lerombolja. Csak akkor gyógyulunk meg, ha a kételkedés sípszavát, romboló, bénító szirénáját a házunkból és a szívünkből eltávolítjuk, amint Jézus is tette.

5. Azt olvastuk tovább, hogy miután a kételkedőket eltávolította, bement a házba... Kívülről, az utcáról vagy az udvarról gyógyítani nem lehet. A gyógyítás, a feltámasztás feltétele a közvetlenség, Jézus személyes jelenléte... Sokan vannak, akik szánára Jézus ott van a templomban vagy fenn a mennyben, a történelem lapjain, csak éppen a házunkban nincs. Jézusi élet, tiszta étet csak ott van, ahol Jézus is ott van. Nem kint - bent. Nem a küszöbön kívül, hanem a küszöbön belül, ahol imádságban, békességben van együtt a csatáddal, az ijedt Jairusokkal, a halott ifjakkal, a törpe Zakeusokkat, az ítéletre hurcolt bős asszonyokkal; ahol az emberek vele kelnek és vele fekszenek, vele dolgoznak és vele ülnek asztalhoz, vele nevelik gyermekeiket és vele oldják meg minden problémájukat.

6. Még ez sem elég. Azt mondja az írás, hogy Jézus megfogta a leány kezét... Ez a kézfogás az írás nyelvén a vele való teljes lelki közösség szimbóluma. A kézfogás úgy jön létre, hogy mindketten nyújtjuk a kezünket egymás felé. Ő is keres engem s én is őt. Egymás kesét fogva járjuk az élet útjait. Én kapaszkodom hete, Ő megtart engem, mikor el akarok esni. Én erkölcsi halottaimból nyújtom feléje a kezem, s Ő megragadja azt. Én kezeimmel döngetem a sírom fedelét, Ő jön s elhengeríti a követ, kiemel, feltámaszt s új életre indít, szent csókkal a homlokomon.

Ime, a feltámadás feltételei: keresni Őt, elismerni hatalmát, hinni benne húsvéti hittel, minden kételyt eltávolítani, házunkba, szívünkbe beereszteni s a kezét eltéphetetlenül fogni. Ha így, e feltételek figyelembe vételével igényeljük tőle feltámadásunkat, talpra állásunkat, akkor a húsvéti csoda bennünk is végbemegy, s a bánat, a gyász, a csalódás, a szenvedés és bűn áshatják a sírt, ácsolhatják a keresztet: mi nem félünk! Nem félünk, mert benne s általa van feltámadás. Ámen!

A KŐHENGERÍTÉS  (húsvét)

Mk 16,1-8 és Ézs 6,8

Régen a sírokat nem ásták, hanem vésték, mert a sir nem föld, ­hanem kőüreg volt. Az ókorban koporsót nem használtak. A kősír űregébe helyezték a holttestet, kőlappal lefedték és körülcementezték. Jézust is így temették el nagyszombatra virradó éjszaka. Egyelten különbséggel: azzal, hogy sírjára nemcsak követ hengerítettek s lepecsételték, de őröket is rendeltek köré. Mindezt azért, nehogy feltámadjon. Ellenségei mondták: emlékszünk rá, ez a hitető azt mondta volt még életében, hogy feltámad! Félő, hogy a tanítványok ellopják éjjel a testet s hirdetni fogják, hogy feltámadott. Ez a hitetés gonoszabb lesz mindeneknél... Ezért kellett a kő, ezért a pecsét és a katonák.

Jézus sírján a nagy kő Pilátuséknak öröm, Jézus híveinek bánat. Pilátus és társai nyugottan alusznak. Kő van a síron, a halott nem tud feltámadni. Az a sírra hengerített kő egy tragikus hősköltemény befejezése után a pont. Pont, mely után nincs folytatás. Együnk, igyunk, aludjunk, szórakozzunk: kő van a síron. Ne izgassuk magunkat. Pilátuséknak a kő biztonságérzés forrása volt. Nem úgy Jézus követőinek. Számukra a kő bánat, aggodalom, tépelődés, bizonytalanság forrása volt. Ki hengeríti el nekünk a követ? - Így töprengtek a sír felé haladó asszonyok húsvét hajnalán. Az írások szerint, mikor odaértek, meglepődve látták, hogy a kő el van hengerítve. Hogy ki tette? Az írás nem felel és mi se tépelődjünk ezen. Inkább tekintsük jelképesnek az egészet.

Két világ csapott össze nagypénteken. Pilátusék embertelen, maradi világa és Jézusék emberséges, haladó világa. Ebben az összecsapásban Pilátusék győztek. Bizonyság rá Jézus sírja a nagy kővel. Van egy közmondás: az sír aki a végén sír; az győz aki a végén győz. A végén pedig Pilátusék sírtak, Jézus hívei győztek.

Jézust nemcsak nagypénteken temették. Kétezer év alatt sokszor eltemették és sokszor hengerítettek követ a sírjára, nehogy feltámadjon.

Az első, aki nagypéntek után eltemette Jézust, a János szerinti evangélium írója volt. Ez az evangélium János nevét viseli, de nem ő írta. Senki se tudja ki írta, de az írója nem ismerte Jézust, azaz félreismerte, s akarva, nem akarva - eltemette a félreértés sírjába. Követ is hengerített rá, nehogy feltámadjon. Ez a kő a személyes tanúbizonyság súlya.

Jézus második temetését Pál apostol rendezte meg. A pogányból lett apostol csodálatosan szép tanításokat hagyott hátra, de Jézus kilétét illetően tévedett. Olyan dolgokat állít róla, amik nem illenek rá. Eltemette önkéntelenül is a tévedések sírjába, s követ is hengerített rá: a filozófia nehéz kövét.

A legtragikusabb temetés Niceában történt: 325-ben. Ezen a fényes zsinaton az ember Jézust temette el az egyház. A melegszívű, áldott embert megfosztotta emberségétől, istenné tette. A földről a mennybe űzte: a megtapasztalásokból a megközelíthetetlenségbe. Temetés volt ez, tragikus nagy történelmi temetés! Temetés az istenítés sírjába, a megközelíthetetlenség sírjába. Kő is hengeríttetett rá: a dogmák köve. Pecsét is tétetett rá a hatalom pecsétje.

Negyedszer, temették Jézust a középkorban is. Divatos új sírt ástak neki: a homályosság, a miszticizmus sírját; a legendák, mesék, a baborcák sírját. Kő volt: a rákényszerítés, az erőszak köve. Őrök pedig az inkvizitorok, jezsuiták.

Ma is temetjük Jézust. Kétféle sírt ásunk neki. Az egyik a tagadás sírja, a másik a felejtés sírja. A tagadás sírját azok ássák, akik hirdetik, hogy Jézus nem történelmi személy, hogy nem élt soha, s az ő alakját a hivő emberek képzelete teremtette meg. Mesebeli személy, mitológiai alak. A felejtés sírjába mi temetjük Jézust, amikor nem gondolunk rá, amikor elfelejtjük, amikor úgy élünk, mintha Ő sosem élt volna értűnk és nekünk; amikor Ő nem kap szerepet a mi életünk színpadán. Sírjára követ is hengerítünk, nehogy feltámadjon a „modernség", a dívat kövét.

Minden Jézus-temetés kudarcot vallott a történelem folyamán, minden kő elmozdult az Ő sírjánál. A feltámadás csodája minden alkalommal végbement. Végbement, mert mindig voltak férfiak és nők akik húsvétok hajnalán azt kérdezték: kicsoda fogja nekünk elhengeríteni a követ, mely felette nagy és meghaladja erőnket? De kérdezte Isten is; kit küldjek el, hogy szent, nagy feltámadások útjából a követ elhengerítse, s az elfojtott, eltemetett örök emberi értékeknek érvényesítést, megvalósulást biztosítson? S ilyenkor mindig akadtak hősök, szentek, nagyok, akik Ézsaiással együtt mondták: Imhol vagyok én, küldj el engem! Felkínálom a vállamat - az eszemet s életemet - önmagamat a kőnek elmozdítására, hogy a félreértések, a homályosság és sötétség sírjából, a tévedések és megközelíthetetlen távolságok sírjából, a tagadás és felejtés sírjából, az eredeti, igazi, élő és ható ember, Jézus feltámadjon!

Kik voltak, akik a történeti húsvétok hajnalán így kérdeztek: kicsoda hengeríti el a követ nekünk? - A nép, a jézusi értékek feltámadását követelő keresztény milliók. - És kik voltak, akik Ézsaiással feleltek eképpen: Imhol vagyok én, megpróbálom elmozdítani a feltámadhatatlanság kövét, a hiú bölcselet kövét, a divat kövét? Kik voltak ezek? - Az Áriuszok, a Szervét Mihályok, a Husz Jánosok, a Luther Mártonok, a Dávid Ferencek, a Kriza Jánosok, a Petőfi Sándorok, a Munkácsi Mihályok, a Bolyai Jánosok... Minden nagy ember, nemcsak az egyháziak, a világiak is kőmozdítók, kőhengerítők voltak. Akkor küldte el őket Isten mindig ­hivatásuk szent tüzével keblükben,  amikor az igazság, a jóság, az emberség, a világosság és szabadság elbukott, sírba tétetett, s hogy fel ne támadjon, nagy követ hengerítettek a sír szájára. Itt vagyok én, Uram, küldj el engem. Elhengerítem én a követ a feltámadás útjából! Küldj el egyem, Uram; küldjetek ti, feltámadást, szabadságot, boldogságot sóvárgó milliók! Küldjetek csak - szívesen elmegyek, szívesen elszegődöm kőhengerítőnek!

A nagy költőt, Petőfi Sándort, első verses füzetének megjelenése után kitámadták ellenségei. Kéjes szenvedéllyel vetették rá magukat, hurcolták bele a sárba. Valósággal eltemették, s hogy fel ne támadjon, a rágalmak kövét hengerítették rá. Sírt a költő, zokogott a lelke... S akkor jött Arany János, országos tekintélyének teljes súlyával nekifeszítette a vállait a kőnek! A kő elmozdult, s a hamis vádak sírjából tisztán, hófehéren feltámadt Petőfi.

Anyaszentegyházunkat is eltemették a 17. században. Dávid Ferenc dicsőségének csillaga lebukott; egyházközségeinkből alig maradt egy

néhány, mérföldeket keltett menni, míg egy unitáriust talált valaki. Elvégeztetett, - mondták Bécsben, s sírunkra nagy követ hengerítettek, a törvények köveit. Azt kérdezte a megmaradt maroknyi nyáj: Kicsoda hengeríti el a követ nekünk? Imhol vagyunk mit - mondta két bölcs tudós férfi: Szentábrahámi Mihály és Biró Sámuel. Nekifeszítették vállukat a kőnek s a feltámadás megtörtént, sírjából valósággal kirobbant az újveretű unitárizmus! Áldottak legyenek a kőhengerítők, eltemetett értékek szabadítói!

Hát mi, lehetünk-e kőhengerítők? Eltemetett, eltaposott jézusi értékek feltámasztói tehetünk-e? - Nem - felelitek - mert a kőhengerítés történelmi feladat, s azt csak történelmi személyiségek végezhetik. Ebben a kijelentésben két hiba van: először is, a kő-elmozdítás nem mindig történelmi, hanem egyszerű, mindennapos feladat; másodszor, ezt a feladatot nemcsak a nagyok - apostolok, tudósok, művészek - végezhetik, hanem mi, apró, szürke kis emberei az életnek! Nemcsak ők mondhatják: Imhol vagyok, küldj el engem! - mi is mondhatjuk. De hallgassunk meg néhány példát:

Hamis vádak alapján öt évre ítélnek el egy embert. Valósággal eltemették s vele együtt az igazságot is. Lepecsételték a sírt, követ hengerítettek rá az ítélet s az elutasított fellebbezés kövét... Az ügyet a maga valóságában egyetlen ember ismerte a faluban, az elítélt sógora, aki olyan bizonyítékokkal rendelkezett, amelyek az elitéltet felmenthették volna... De nem használta fel őket (Történt, hogy húsvét volt éppen s arról prédikáltam, hogy sok embernek el van temetve az egészsége, békessége, boldogsága, szabadsága. A lelkiismeret hangján kérdezi Isten: kit küldjek el? Mindenkinek kötetessége felelni: ímhol vagyok én!) Megszólalt a lelkiismeret. Az ember még aznap útra kelt. Este hazajött. Hol voltál? Követ hengerítettem el sógorom szabadságának sírjárót - És lesz-e feltámadása? - Igen. Reggel otthon lesz. Otthon is volt. Sokszor csak egy szó, egy vallomás kell...

1935-ben történt. Elsodródott egy család. Mindenüket dobra verette a bank. Halottak voltak, a nyomor sírjában fekvő érd halottak. A kő a sírjukon: a bank bekebelezte a jövendőbeli jövedelmüket is. S ekkor megszólalt az Úr: kit küldjek el? S egy jómódú özvegyasszonyban megszólalt a lelkiismeret: Imhol vagyok én! Nekifeszítette anyagi erejét, s az élve eltemetettek feltámadtak!

Fiatal ember züllött éjjel-nappal. Vad tivornyában emésztette erejét. Halott volt, erkölcsi halott. Eltemette önmagát az erkölcstelenség, a züllés, a bűn sírjába. Még követ is hengerített rá: esküt tett egy bandának, hogy örökös tagja lesz. - Kicsoda hengeríti el a követ? Kit küldjek el? ­kérdezte Isten. - Imhol vagyok én! - felelt egy leány. Hozzáment, elhengerítette a követ..

A jó érvényesülni akar, de a rossz nem engedi. Követ gurít sírjára, gátakat emel érvényesülése útjába. Valaki úgy szeretne mosolyogni, de nem tud. Kövek, gátlások vannak... Kicsoda hengeríti el a követ? Imhol vagyok én! Valaki szeretne hinni, de nem tud... Kicsoda hengeríti el hitének, szeretetének, boldogságának útjából, sírjából a követ? Imhol vagyok én!

Húsvét feladatát ez az allegorikus kép fejezi ki: elmozdítani a követ, a gátlást; sírokat tépni fel, napfényre hozni az értékeket! Láttad-e, mint temettetik el a jó, az igaz, a szép? Fájt-e neked? Kérdezted-e: Kicsoda hengeríti el a követ? Hallottad-e Istent: kit küldjek el? Feleltél-e így: Imhol vagyok én! Hány eltemetett élet, öröm, boldogság, igaz ügy sírjánál hengerítetted el a követ? Mindig húsvétod van... (Ámen!)

1973. április 22.

Gellérd Imre

A TÜRELEM ASZTALA

(úrvacsorai ágenda – Húsvét)

Lk 21,19

A nagypéntek-húsvéti drámában minden ember mást és mást lát szépnek, hatásosnak, csodálatosnak. Van, aki az úrvacsora szereztetését bámulja, ez neki a dráma fénypontja. Van, aki a Getsemáné-kerti jelenetet tartja a legdrámaibbnak. Van, aki Pétert bámulja, amint kardot ránt... Van, aki Jánost, ki végig kíséri Jézust... Van, akinek Simon ragadja meg a figyelmét, midőn Jézus keresztjét vitte. Van, aki Veronikát csodálja, akt letörli Jézus verejtékét...

Én Jézust bámulom: hallatlan türelmét.

Ott vagyok vele Zsidóhon lankáin. Kalászt tépünk, s a farizeusok megfenyegetnek: hogy mersz szombati napon kalászt tépni! Milyen nagy türelemmel válaszol: nem az ember van a szombatért, hanem a szombat az emberért!

Ott vagyok vele Jerikóban, Zákeus vendégei vagyunk. Hogy mersz egy bűnössel szóba állni? Milyen fenséges a türelme: Avagy nem a betegeknek van szükségük orvosra?

Ott vagyunk a bűnös asszonynál... Aki közületek nem bűnös, az vessen rá először követ...

Ott vagyok vele Jeruzsálemben, körülöttünk a kísértő farizeusok: kell-e adót fizetni? - Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, s Istennek, ami az Istené.

Ott vagyok vele az utolsó vacsoránál, mikor Júdás árulását leleplezi. Körülötte vihar s Ő fenséges nyugalommal csak annyit mond: jobb lett volna annak az embernek meg se születnie...

Ott vagyok vele az őrszobában, hol kihozzák, gyötrik, ütlegelik, leköpdösik s milyen fenséges töretemmel visel el minden gyalázatot! Amikor arcul ütik, Ő ezeket monda: Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be a rosszat, de ha jól, miért ütsz engem?

Keresztfája alatt roskadozik... türelemmel viseli... átszegezik...

Záporozik rá a gyűlölet, a kín, a szenvedés, s Ő tűr... Tanítványait is béketűrésre inti; ellenségeire bocsánatot kér... Sírnia kellett volna, de Ő tűrt, lenyelte könnyeit. Lázadoznia kellett volna, de Ő békére intett. Jajgatni, ordítania, átkozódnia lett volna joga, de Ő szelíd megadással tárta szét karjait a kereszten.

Türelme nem gyávaság volt, hanem önuralom! Nem olyan volt, mint a birka, mely azért tűr, mert tehetetlen, hanem olyan volt, mint az oroszlán, mely támadhatna, de királyi fenségében megbocsájt az ellene vétőnek. Tűrni csak az tud, ki ura önmagának! A türelmetlenség nem bűn, csak a bűn forrása.

Gondoljuk csak végig bűneinket:

- Miért káromkodunk? Mert türelmetlenek vagyunk.

- Miért bántjuk egymást? Mert türelmetlenek vagyunk.

- Miért tagadjuk meg Istent? Mert türelmetlenek vagyunk.

- Miért nem imádkozunk? Mert nincs türelmünk hozzá.

- Miért állunk bosszút?

- Miért cselekszünk elhamarkodottan s aztán megbánjuk?

- Miért vannak családi perpatvarok, perek?

Templomunkban ez az asztal nem csak az emlékezés, de a türelem asztala is. Saját erőnkből? Igen, és Isten segítségével...

1973. április 22.

Gellérd Imre

AZ ÚJRAKEZDÉS  (Húsvét másodnap)

Jn 19,30; Mt 28,20b

János evangélista szerint Jézus utolsó szava ez volt: Consummatum est! Elvégeztetett! Aztán lehajtotta fejét és lelkét kibocsátó. Ez a kifejezés ellentétben van a Máté evangéliumának ezzel a kijelentésével: „Ime, én veletek vagyok..." Az első arra utal, hogy mindennek vége, a második arra, hogy sohasem lesz vége. Melyik igaz? Mind a kettő. A kereszten Jézus földi pályája elvégeztetett, de eszméiben velünk van a világ végezetéig. Nagypéntek az elvégeztetés napja, húsvét a folytatás, az újrakezdés napja. Elvégeztetés és újrakezdés váltakozása az emberi életnek kettős ritmusa. Olyan, mint a nappal és az éjszaka; mint a tél és a tavaz; mint a sírás és a megvigasztaltatás; kudarc s a rájövő siker. Az életben nincs elvégzés, csak szakaszok zárulnak le s mások nyílnak meg. A tél elvégeztetés, de van újrakezdés: a tavasz - a világ végezetéig. Az esztendő elvégeztetik, de újra is kezdődik. Az ember meghal, elvégeztetik, sokszor azt hisszük, vége, de... A történelemben egy-egy korszak lezárul, de új kezdődik... Igaza van a költőnek: Elvégeztetett? Nem. Most kezdődik újra. Nincs elvégzés, csak örök, soha meg nem szakadó folytatás...

Mi most nem erről az örök, mindenre vonatkozó újrakezdésről beszélünk, hanem olyan esetekről, amidőn az ember elbukik, de nem adja meg magát, hanem újrakezdi. Elvégeztetett? Nem. Most kezdődik újra.

Kétféle ember van: Az egyik, ha csapás, veszteség éri, megijed, kétségbeesik, lemond, soha többet meg nem próbálja. Nincs szerencsém, nem érdemes... „Elvégeztetett”! A másik - újrakezdi. újabb csapás éri, ismét újrakezdi. Versenyt fut a balsorssal, addig kezdi újra, amíg egyszer sikerül. Elvégeztetett? Nem, most kezdődik újra. Az az igazi, a keresztény, a jézusi ember, aki ilyen. Mint a méhek. Gyűjtik a mézet, jön az ember s elrabolja tőlük. Sírnak, de csak három napig. Akkor fokozott erővel újrakezdik. Aztán ismét elveszi az ember a mézet, s ők kezdik elölről, ezerszer elölről.

Hasonlatos a part menti akáchoz, amelyet kivágnak, de száz hajtásban újraéled. Azokat ismét kiírtják, de Ő ezer új hajtásban jelentkezik! Nem adja meg magát, mígnem a gazda így szól: egyet meghagyok.

A Bibliában is vannak példák: Az első emberpár boldog mennyországa összeomlott, de ők újrakezdték. A vízözön elpusztított mindent, de megtörtént az újrakezdés. Mózesnek hány terve hiuszelt meg, de mindig újrakezdte. Jób hasonlóképpen. A tanítványok is újrakezdték...

Vannak történelmi példák is: az első keresztények...; mi unitáriusok... volt úgy, hogy elvettek egy templomot vagy a kolozsvári főiskolát, de volt újrakezdés, stb. Tatárok pusztítottak, török... előlrő1, a német... elölről...

Mindennapi életben. Leég a háza, elpusztul a tehene, megbukik az üzlete... újrakezdi. Ivásról, dohányzásról leszokni... visszaeső beteg, megbukott diák... újrakezd.

Az újrakezdés törvényei:

- lelki egészségünk feltétele és tünete

- legyen végtelen...

- magasabb szinten kezdjük újra, elölről. Pl. akinek leég a háza, szebbet épít... felgyógyult beteg jobban vigyáz az egészségére.

Húsvét az újrakezdés ünnepe. Az örök újrakezdés egyetemes törvénye figyelmeztet és követel...   Ámen!

1973. április 23.

Gellérd Imre

A HARMADIK MEGJELENÉS  (Húsvét harmadnapi)

Jn 21,1-13

Jézus halála után többször megjelent tanítványainak:

- Húsvét reggelén, amikor az asszonyok...; Péternek, Máriának...

- Zárt ajtók mögött... „Vegyetek szentlelket”  Tamás...

- Genezáret tavánál... A tanítványok halaszása sikertelen; Jézus megjelenik a parton... Vessétek jobb oldalra a hálót... Csak ekkor ismerik meg... Péter beleveti magát a tengerbe...

A parton Jézus volt, parázs, hal és kenyér... Láthatjuk, milyen gazdag képekben. Egyet ragadjunk ki: Jézus - parázs - hal - kenyér - túlsó part.

Nem tudjuk pontosan, hogy volt, de jelképes mondanivalójának gazdagsága kétségtelen:

- a túlsó parton van. - Két partja van az élet tengerének, egy innenső és egy túlsó. Az innenső a mi életünk partja, a túlsó a Jézusé:

- az innenső a gyengeség partja, a túlsó az erőé;

- a gyarlóság partja, a tökéletességé;

- a báné - a tisztaságé

- mi állunk sóvárogva - Jézus vár, hív... Közbül tenger; keserű a vize. Át kell kelni a tengeren, hogy Jézushoz jussunk. Valóban, Jézushoz jutni nem könnyű.. Hajóval mentek a tanítványok. Péter belevetette magát a tengerbe, s a legenda szerint járt rajta. Hogyan lehet hozzá jutni? Bele kell vetnünk magunkat a „tengerbe" - bátorság, elszántság...

Mivel vár Jézus? Parázzsal, hallal, kenyérrel. A parázs szikrázó fény az éjszakában. Aki Jézushoz jut, parázsba borul a lelke, tűz gyúl ki benne, a hit, a lelkesedés tüze.

A hal jelkép: a misszió jelképe. Mi a misszió? Hitterjesztés, a tűz továbbadása... Aki Jézushoz jut, annak halásznia kell, azaz a pogányság tengeréből embereket kell kiemelnie...

A kenyér, a lélek kenyere Aki rátalál, aki a túlsó partra jut, akinek Jézus ad kenyeret, az meg nem éhezik soha...

- Mérjük fel a Jézustól való távolságunkat. - Ha sötétben járunk, nem ismerjük fel. Ha túl távol van, akkor sem.

- Ha eljutottunk: lássuk meg a parazsat, aztán gyúljon ki a szívünk; tegyük, amire a hal kötelez. Tegyük az asztalra a gyertyát. Elmenvén tegyünk tanítványokká... Vegyük a kenyeret, az evangéliumot... Ámen

1973. április 24.

Gellérd Imre

NAGYPÉNTEK UTÁN HÚSVÉT

Lk 24,7

Vitatott kérdés, hogy az evangéliumokban található kijelentések

közül melyik fejezi ki legjellemzőbben Jézus személyiségét és hivatását? A dogmavallások két ilyen helyet jelölnek meg: „Az ige testté lett' (Jn 1,14) és „Én és az atya egy vagyunk" (Jn 10,30). Vannak, akik a fenti kérdést vitatva hivatkoznak az 1 Kor 15,47-re, a Jn 5,33-ra, 14,1-ra, a Csel 4,11- re, a Jel 7, l4-re, Mt 3,17-re, Jn 10,11-re stb. Mindenik hasonlat Jézus személyiségének egy-egy vonását tükrözi.

Ha minket unitáriusokat kérdeznének meg, mi Jn 11,25-re hivatkoznánk: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Hogy miképpen lesz Jézus feltámadás az ember számára, azt már kifejtettük. Maradt a kijelent második fele: „Én vagyok az élet".

Jézus az élet. A végtelen, az örök, a tökéletes élet belesűrítve egy 33 éves ember jellemébe, élettörténetébe. A tökéletlen élet kikristályosítva az ő fennkölt jellemében. Jézus élettörténete az egyetemes emberi történet megismétlése, üteme az egyetemes emberi történet ütemét, tőrvénye annak törvényét ábrázolja. Születésének története az emberi kultúrák születésének, gyermekkora, fellépése, megkísértése, munkássága, sikerei, csalódása, üldöztetése és szenvedései, halála és győzelme mind-mind az emberiség hasonló életmozzanatainak a kifejezői. Jézusban Isten sűrítve és kikristályosítva az egyetemes emberi élet kicsinyített mását adja, ábrázolja. Benne az emberi múlt törvényei ismétlődnek meg kicsiben, de a tökéletesség fokán

Állításunk igazolására a fenti párhuzamból csak egyet ragadjunk ki: a nagypénteki elbukás és a húsvéti diadal törvényszerű egymásutánját.

Az, ami nagypéntektől húsvétig Jézussal történt, nem kizárólag az ő életének, hanem az egész emberiségnek is jellegzetes törvényszerűsége. Az, ami nagypéntektől húsvétig Jézussal végbement, az minden emberrel, néppel bárhol és bármikor végbemehet. Ügyének nagypénteki „elbukása" mindnyájunk igaz ügyének bukását, húsvéti diadala mindnyájunk igaz ügyének diadalát fejezi ki, egyetemesen is. A textus mondanivalója nem csak Jézusra, hanem egyetemesen, mindnyájunkra vonatkozik: minden igaz ügy nagypénteki bukása után szükségképpen jön a feltámadás, jön a húsvét. Minden kereszt után, bármily véres is legyen az, jön a győzelem. Minden rosszban, elrejtve, mint csira a magban, ott szunnyad valami jó. Minden szerencsétlenség mögött elrejtve ott lapul a szerencse is, csak meg kell látni, meg kell sejteni, fel kell ismerni és ki kell várni azt. Goethe írja: A rossz a jónak a melegágya, a sírás a nevetésnek a bölcsője. Húsvéti szavakkal élve: A kereszt a feltámadás, az elbukás a diadal melegágya, bölcsője. A feltétel azonban állandó: igaz legyen az úgy. Hamis ügyek nagypénteki bukását nem követi húsvét.

1. Egy városkában lakott egy család. Hajlékuk düledezett. Egy éjszaka tűz ütött ki és leégett a ház. Az üszkös romokon lázadozva kiáltottak az égre: miért? És felkészültek az elbujdosásra. Utolsó nap a gyerek a romokban keresgélt s egy arannyal telt vasládára bukkant. Új hajlékot építhettek... Nagypénteki romlás feltételezte a bekövetkező húsvéti diadalt.

Hányszor perzseli fel az élet is legszentebb vágyaink hajlékát s mi lázadozva mondjuk: elvégeztetett! Ekkor csoda történik: vágyaink romjaiból kincsesláda kerül elő. A rosszba bele van építve a jó, mint a házba a kincsesláda. Ezt meglelni, kiásni - ez a húsvéti evangélium gyakorlati mondanivalója.

2. Madách Imre élete szépen indult. Ámde jöttek a nagy bajok: egészsége megrokkant, felesége elhagyta, egyelten gyermeke meghalt, birtokát elperelték. Lelkészéhez ment tanácsért, aki ezeket mondta: Nemzetes uram, legyen türelemmel, mert a jóságos Istennek az a szokása, hogy minden rosszból kihoz valami ját. Madách hazament... gondját, bánatát alkotásba ölte, s ... megszületett az Ember tragédiája...

Gyász, baj, bú, csalódás minket is ér. Azt hisszük, mindennek vége. S ekkor, három nap múlva valami történik: a visszaparancsolt könnyekből, sóhajokból érték, alkotás születik. Hogy is mondtuk az előbb? Minden nagypéntek húsvéttal terhes. Ezt hinni, kivárni és cselekedni - a húsvét mondanivalójának gyakorlati értelme.

A történelem teledestele van példákkal: minden igaz űgy nagypénteki elbukása magában hordozta a későbbi „feltámadás" csiráját és feltételeit.

Fogalmazzuk meg most még egyszer a húsvét unitárius értelmét:

1. Alkotó, megváltó, üdvözítő nagy eszmék, értékek mindig viharból, keresztből, sebekből, könnyekből, nagypénteki keserves elvérzésekből, az Isten rostájából születnek és kerülnek ki. Innen következik, hogy:

2. A rossz - áldozat, valuta, amivel jövendő győzelmünk, örömünk, boldogságunk árát előre kifizetjük. Mi nem kérünk ingyen­ húsvéti kegyelmet. Mi keresztjeinkkel megfizetünk érte.

3. Innen most az is következik, hogy a kereszt, a nagypéntek, a rossz nem végzet, hanem húsvéti örömök előfeltétele, s ez, mint ilyen csak három napig tart. Ez a 3 nap lehet 3 óra, lehet 3 hét, 3 év, 3 évszázad. Nem az a fontos, hogy óra-e vagy század, hanem az, hogy véget ér, s nyomában felfakad a győzelem húsvéti hajnala.

4. De az is következik innen, hogy Isten a rosszat nem azért adja, hogy általa minket kínozzon, hanem hogy neveljen, gyógyítson, eddzen, megtisztítson, feltámasszon, emberekké csiszoljon, belőlünk értékeket csiholjon ki, s végső fokon feljogosítson az öröm, a diadal, a tökéletesség birtoklására.

5. S végül a nagy, a szent tanulság: Ne átkozzuk Istent, ha keresztünk nehéz, ha nagypéntekeink időnként elviselhetetlenek, hanem mondjuk: Istenem, én nem tudom miért sújtottál, de egyet tudok: keresztem eljövendő boldogságom melegágya, nagypéntekem eljövendő húsvétommal terhes. Ezért én nem hántalak. Elfogadom a keresztet, és segítek neked belőle kicsiholni győzelmem húsvétját.

Ne féljünk, ne lázadjunk ha kereszt a sorsunk. Inkább nézzünk a mélybe, s a reményeink romjai között keressük meg a kincsesládát. A rosszban találjuk meg a szunnyadó felséges jót. Teljünk meg húsvéti bizonyossággal, hogy nincs rossz jó nélkül, mint ahogy a rózsa is tövissel jár. Ne a tövis szúrjon-bántson, hanem a rózsa harmatos üdesége ejtsen meg. E napon tartsuk oda rokkant lelkünket a jóságos Isten csodákat termő drága keze alá, hadd csepegtesse tele azt a jó győzelmébe vetett hit húsvéti harmatával, s e harmatcseppekre úgy vigyázzunk, mint két szemünk fényére. (Ámen).

HÚSVÉTI IMA

Ünnepi érzéssel borulunk elédbe hatalmas Isten, életünk s halálunk ura. Szívünk és ajkunk téged áld és neked rebeg hálafohászt, hogy ezt a rügybontó szent tavaszt s benne a húsvétot, Jézus urunk megjelenésének ünnepét megérnünk engedteti. Ó, hogy vártuk e napot, szent étkezésére hogy rákészült a telkünk. S Ő jött zsongó tavaz ölén, diadalmasan, mint birodalmába bevonuló király. Benne, a te akaratodból az élet vonult be a mi életünkbe; a tisztaság s a fény utáni vágy vonult be a szívünkbe. Benne Jézus, a te legjobb fiad jelent meg bennünk halált legyőző diadallal. Benne te léptél be életünkbe Istenünk, hogy meggyógyíts, meggyarapíts, átformálj, újraépíts.

Köszönjük, hogy Jézusban, az ő áldott megjelenésében adtál és adsz győzelmet a jónak a gonoszság felett, a szeretetnek a gyűlölet felett, az igazságnak a hamisság felett, a világosságnak a sötétség felett, a tökéletességnek a gyarlóság felett, az életnek a halál felett.

Köszönjük, hogy Jézust nekünk adtad, s csodálatos, nagy lelkébe belezsúfoltál sok isteni mondanivalót.

Arra kérünk... miként az első húsvét hajnalán övéinek megjelentetted őt, jelentesd meg nekünk is. Miképpen elébük állítottad, állítsd elénk is. Miként megszólaltattad őt nekik, úgy szólaltasd meg nekünk is. Teremtsd meg szent megjelenéseinek feltételeit. Segítsd, hogy gondoljunk rá; segíts, hogy szeressük őt; segíts, hogy higyjünk benne s életünknek minden pillanatában érezzük, hogy szükségünk van rá. Ajándékozz meg ezekkel a gyógyító, megszentelő látomásokkal. Nyisd meg szívünket, hogy beléphessen Ő. Csiszold fényesre lelkűnk tükrét, hogy abban sokszor láthassuk meg őt. Adj hallást a léleknek bennünk, hogy üdvözítő mondanivalóját fel tudjuk fogni mindig mikor szükségünk van . Megálljt intsen, ha vesztünkbe rohanunk. Ostorozzon ha meggyalázzuk azt, mi szent. De szeressen, gyógyítson, legyen út hozzád. Tartsd meg bennünk őt, s minket őbenne.

Az Ő bennünk való megjelenése tegye ünneppé a húsvétot, melynek áldd meg minden percét gazdagon Ámen!