Bízzál az Úrban ...

Zsoltárok 37.rész,3.vers: "Bízzál az Úrban és jót cselekedjél; a földön lakozzál és hűséggel élj.

Van Kisbán Miklósnak egy 1914-ben megjelent novelláskötete, amely a "Haldokló oroszlán" címet viseli. E kötet egyik novella hőse
egy tavaszi éjszakán, a Duna parton barátjának az un. sötét égitestekről beszélt. Ezek a sötét égitestek, mondta, a mozgás örök törvény­szerűségének engedelmeskedve csillagképből csillagképbe sodrodnak. Ott járnak a hő és fényforrások között és mégsem tudnak sem fölmelegedni, sem fényt kölcsönözni. Csak egyetlen esetben melegednek át, és tüze­sednek föl; amikor két sötét csillag összetalálkozik. Ilyenkor föllán­golnak, fénylenek és tündökölnek, mint akkor, amikor még élő napok voltak.

Ilyen találkozásnak vagyunk tanúi a most felolvasott alapigében !

Az alapigével kapcsolatban had mondjam el, hogy amíg a héber Biblia a zsoltárokat dicsérő énekeknek mondja, addig a latin nyelvig a
zsoltárok szóval adja vissza a könyv tartalmi jelentését. A Zsoltárok
Könyve a III-ik századtól három-, a mai felosztás szerint 5 csoportra
tagolható. A 37-ik Zsoltár, amelyből az alapigét fölolvastam, a fogság
utáni korban válik ismertté és az u.n. bűnbánati zsoltárok közé sorolandó.                                     .     

Hogy ki a Zsoltárok írója, azt nehéz volna meghatározni. Még akkor is, ha igen sok Zsoltár névvel van megjelölve. Vannak, akik a Zsol­tárok szerzőjének Dávid királyt tekintik és vannak, akik azokat későb­bi eredetűnek mondják. Vannak, akik valamely fogság előtti szerzőre gondolnak, mint ahogy vannak  akik a szerzőt a fogság után élőnek mondják. A legelfogadhatóbb föltevés szerint a zsoltárok a második templom használatára készülnek, illetve gyűjtetnek össze. Ahogy nincs eldöntve, a Zsoltárok írójának kérdése, úgy eldöntetlen keletkezésük ideje is.  A vizsgálatok azt igazolják, hogy a Zsoltárok keletkezési ideje Kr.e 45o és 18o között van.

Az alapige, amely az erkölcsi jellegű zsoltároknak egyike, felszólításként hangzik: "Bízzál az Úrban és jót cselekedjél, a földön la­kozzál és hűséggel élj!"

 Az alapige első része arra a kérdésre ad választ, hogy kiben bízhatunk? Abban, aki erős, megdönthetetlen és hatalmas. Egyszóval, akire fölnézhetünk !  

 Az ótestamentum népe az Istenben bízik, akit Úr néven nevez. Ez az

Úr teremti az embert, hívja el a prófétákat, köt szövetséget kiválasztott népével, ígér új hazát, majd szabadítására Messiást küld.

Az újszövetség népe abban a Messiásban bízik, aki hadat gyűjt, elűzi az ellenséget, s a népet naggyá, boldoggá és szabaddá teszi.

  Az apostoli kor embere azokban a gyülekezetekben bízik, amelyek a hit forrását jelentik.

Ha végigtekintünk a bizalom fennebb említett forrásain, a háttérben egy közös jellegzetességet látunk. Mégpedig az emberi gyenge­ség bevallását. Ugyanis az ó-testamentumi teremtéstörténetben azt ol­vashatjuk, hogy az az ember, akit Isten a föld porából gyúr, és akibe saját lelkét leheli, az az ember önként olyan bűnt vesz magára, melytől képtelen szabadulni. Amelynek részese minden elődje és utódja, - beleértve önmagát is, s ettől a bűntől vagy a hit, vagy az isteni kegyelem, vagy a jézusi megváltás mentesíti. Nagy és komoly teológiai - de nyugodt lélekkel mondhatjuk, hogy emberi probléma ez, mely olyan mértékben fog­lalkoztatja az embert, amilyen mértékben az igazság megismerésére törekszik. Az ember bűnösségének kérdése a vallásra mutat, azaz a vallás forrására, a hitre, amelynek mai megfogalmazója és tolmácsolója az egyház.

Egy angol író - Wells - mondotta, hogy a világon levő vallások több­sége azon a vágyon alapul, hogy az ember több legyen önmagánál. Azért akar újjászületni, hogy nagyobb valakivé váljon. De ugyanakkor kijelent, hogy az utóbbi néhány emberöltő alatt nem zajlott le olyan újjászületés, amely kimondotta volna, hogy mától fogva a hitnek új korszaka szü­letik. Mint ahogy tette azt annakidején a názáreti Jézus, aki a régi és az új szembeállításával hirdeti meg a megújulásra váró élet kezdetét. Vagy miként tette azt a reformáció, amely megdönti a korabeli egyház korlátlan uralmát s a népek kezébe adja a Bibliát, hogy az egyéni hit vezesse az embert a megváltás útjára. Vagy tette egyházalapító püspökünk  Dávid Ferenc, aki az istenegység tanával nyit új korszakot a vallás fej­lődése előtt.   

A világ minden vallását az a gondolat hatja át, hogy az ember szűk énjének egy nagyobb közösségbe kell beolvadnia. Ezzel az ember ki­lépne egyéni bűnös és véges életéből és páncélt kapna az élet ostorcsapásai ellen. Amióta a vallás létezik, arra törekszik, hogy az egyént alárendelje egy általánosabb közös léleknek. Stefan Zweig: "Harc egy gondolat körül" című - munkájában - Servét Mihály védelmében arról szól, hogy a valláshoz való ragaszkodás nem jelentheti azt, hogy megégetünk egy másik embert, hanem aszal a követelménnyel jelentkezik, hogy magun­kat égessük el a vallásért! Conan: "A köd országa" című művében kihangsúlyozza, hogy minden vallás igaz, mely jobbá teszi az embert és, hogy nem az a vallás, amit hiszünk, hanem amit a mindennapi életben  cselekszünk.

A fentiekből kitűnik hogy a vallás nem elhanyagolható, vagy agyon­
hallgatható tényező, hanem olyan erő, amely döntő befolyást gyakorol
az élet alakulására. A mi kérdésünk az, hogy a teológiának az emberi
bűnről vallott nézete milyen irányban befolyásolja az életet? Ha
mindenképpen bűnös vagyok és ettől a bűntől nem tudok szabadulni, akkor föladom emberségemet s a bűnt bűnre halmozva abban a tudatban élek, hogy amit tettem, azért nincs rajtam a felelősség s amit elkövettem, azért úgyis feloldozást nyerek. Nem kell félni és rettegni hiszen fö­löttem ott van az Isten !  Ez így igaz, de az Isten nem csak fölöttem van, hanem bennem is. "A lelkiismeret szava az isten szava" s azt minden­ki tudja, hogy milyen kellemetlen érzés az, ha a lelkiismeret nem hagy nyugtot. Dejong mondotta, hogy néha az ágyú sem tudja kinyitni a fülün­ket, de a lelkiismeretnek még a suttogását is meghalljuk. Az unitárius teológia az embert - az első emberpár vétkéért- nem tartja nemzedékről nemzedékre bűnösnek, vallja, hogy vétkezik az ember, de vétkét jóváteheti, sőt jóvá is kell tennie. Ebben a jóvátételben van hatalmas szere­pe az alapigében jelentkező bizalomnak!

Máté evangéliumában van egy epizód, mikor is Jézus egy gutaütött embert ezekkel a szavakkal gyógyít meg: "Bízzál fiam, megbocsáttattak a te bűneid." Jézus itt sem tesz semmiféle csodát. Csak visszaadja a

beteg lelki nyugalmát... Nem magyarázza az emberi lélek sokrétegűségét, titokzatosságát, a bűn teológiáját. Csak annyit mond: "Bízzál fiam!" Isten nem a bűnöket soha el nem felejtő, mindig, számontartó, hanem a szerető és a megbocsátó Atya. Isten a világot törvényei által kormányozza s ezeket nem lehet kijátszani. Áthágóinak bűnhődnie kell! De a bűnös nincs végérvényesen elintézve. Nincs a pokol mélyére taszít­va, ahonnan soha nem remélhet visszatérést. Számára tárva, nyitva áll az út az isteni törvény felismerésére. És készen áll a leghathatósabb eszköz: a bizalom, csak élni kell vele !

Ha a bizalom, - hogy úgy mondjam - az élet varázsigéje, és a jócselekedet előmozdítója, akkor mi értendő azalatt hogy "a földön lakozzál és hűséggel élj !?"

Mivel a zsoltárok könyve a fogság utáni időszak terméke, a kor em­berére vonatkoztatva azt jelenti, hogy az Úrba vetett bizalommal és jó-cselekedetekkel kell, hogy megteremtse az otthonélés alapját. Hogy ne vétkezzen sem az Isten, sem az ember ellen s ebben a bűntelenségben az Úrban való hűségben is éljen.

Hogy ezt bárki is megtehesse, szüksége van a tisztánlátásra!

László Dezső a volt kisebbségi erdélyi irodalom egyik kiemelke­dő egyénisége egy könyvet írt: "Akarom, tisztán lássak"! címen. Bár a könyv a 193o-as években látott napvilágot, elolvasása közben az az ér­zésünk, hogy az azóta eltelt hosszú esztendők alatt semmi új nem tör­ténik. Ugyanis a könyv a józan tisztánlátásra, az önmagunkkal, mulasztá­sainkkal, bűneinkkel szemben való, őszinte számvetésre figyelmeztet. Amint mondja, eleget siránkoztunk a jelen fölött, ábrándozunk a boldo­gabb, jövőről s ideje már, hogy felébredjünk s megkérdezzük, hogy mire vagyunk képesek?.  Az akkor még fiatal írónak van bátorsága leírni a könyv bevezető részében azt is, hogy nem tűrjük a kritikát, szívesen leütjük a nálunkénál magasabb fejeket s akkor örülünk, ha látjuk más bűneit. Kemény szavak ezek, de ha tudomásul vesszük, akkor több lesz a szeretet, nagyobb a megbecsülés és az egymásnak való megbocsátás. Ugyanis a tisztánlátás mellett a hibáinkkal való számvetés az első lépés a jövendő felé vezető igaz úton.

Valahol azt olvastam, hogy az ember sokszor azért nem kíván tisztán látni, mert nem érez erőt a látottak elviselésére. Selye János:  „Életünk a stressz" című könyvében arról ír, hogy a megfigyeléstől a bölcsességig sok út vezet. De bármelyikkel is rendelkezzünk, arra kell felhasználjuk, hogy legyen erőnk a látottak elviselésére, sőt azon túl­menően az akadályok legyőzésére is.

Ha az alapigét magunkra vonatkoztatjuk, találkozhatunk a megren­dült bizalommal, a jócselekedetek hiányával, a fellegekben járással, és a hűtlenséggel. Nem azért, mintha nem ismernénk a zsoltáríró alapigének fölvett idézetét, hanem, mert erre kényszerit az élet. Megfeledkezünk a názáreti Jézus tanításáról is, aki a kötelességre való fölhí­vásban azt az embert értékeli, aki cselekedetein keresztül bizonyítja Istenhez tartozását. Jézus tanítványának lenni soha nem volt könnyű. Megtagadni mindent és mindenkit, akit szeretünk, emberfeletti erőt ki­van még abban az esetben is, ha a mondást nem szószerinti értelemben vesszük. Bízni akár égi, akár földi hatalomban csak akkor érdemes, ha ezt a bizalmat a jócselekedet támasztja alá. Emberhez illően és méltóan akkor élünk, ha nem ragadtatjuk el magunkat s nem csak a bűnt kerül­jük, hanem a kísértéseket is.

Mi a XXI. századi jézusi tanítványok ekképpen cselekedjünk. Tegyük azt, amit a zsoltáríró így tár előnkbe: "Bízzál az Úrban és jót cselekedjél, a földön lakozzál és hűséggel élj."

Ámen.

Kelemen Miklós