"A lélek egysége."

Effézusi levél 4.rész,3.vers: „Igyekezzetek megtartani a lélek egységét a békességnek kötelében."

Bánffi Miklós: "Megszámláltattál..." című regénye bevezető ta­nulmányában, Illés Endre a dilettánsról elmélkedve, elmondja az ó-kori kínai filozófia híres példázatát, Pien Hó esetét.

A példázat szerint Pien Hó a hegyekben egy zöldes színű, áttet­sző, hasítható ásványt, az u.n. Zsád követ talált, amit boldogan visz haza és hódolattal ajánl föl az uralkodónak. De az, mielőtt elfogadná, megvizsgáltatja drágakő csiszolójával. A szakértő rátekint a kőre és ki­jelenti, hogy az egy közönséges kő. Az uralkodó szédelgőnek és hazug­nak mondja Pien Hót és büntetésképpen levágatja bal lábát. Aztán múl­nak az évek, az uralkodó meghal, a trónra új ember kerül s Pien Hó ismét elviszi a csiszolatlan zsád követ az új uralkodónak is, de a szakér­tői ítélet most is a régi s a büntetés ugyanaz, csakhogy most a jobb lábát vágják le. Idővel ez az uralkodó is és a szakértő is meghal s a legújabb uralkodó elküldi embereit a jajveszékelő Pien Hóhoz, hogy meg­tudakolják nagy bánatának okát. Miért sírsz - kérdik tőle - hiszen már sokaknak levágták lábát, nem kell belőle nagy dolgot csinálni. Nem azért sírok, mert levágták mind a két lábam - felelte Pien Hó, hanem azért, mert egy értékes drágakövet közönséges kőnek minősítettek és egy becsületes embert szédelgőnek mondanak. A harmadik uralkodó megparan­csolja a harmadik gyémántcsiszolónak, hogy csiszolja meg Pien Hó kövét - s a nyers kőből végre fölragyoghatott a ritka kincs.

Ilyen ritka kincs a ma felolvasott alapige.

Szerzője Pál apostol, akinek élete az apostolok cselekedetéről szóló könyvből, teológiai álláspontja pedig a különböző gyülekezetek­hez és tanítványaihoz írt levélből ismert.

        Ha teológiáját Pien Hó zsád kövéhez hasonlítjuk, akkor fel kell idézzük a különben is jól ismert damaszkuszi epizódot, amely életének az a fordulópontja, ami Pien Hó esetében a harmadik uralkodó gyémánt- csiszolójának megállapítása.                                                                    

Mi is történik ezen a nevezetes úton ?

Az tudott, hogy a farizeusi iskola neveltjeként felnövő, akkor még Saul nevet viselő ifjú, mélységesen fölháborodik a korabeli keresz­ténység Jézusnak a Messiással való azonosításán, s engedélyt kér és kap, hogy a Damaszkuszba menekülő keresztényeket elfogja és az említett istenkáromló tanításuk miatt, törvényszék elé állítsa. Ha azt nézzük, hogy Jeruzsálem és Damaszkusz közötti távolság légvonalban körülbelül olyan távolságra van, mint Szegedtől Balassagyarmat s ha még a korabe­li utazási viszonyokat is mérlegeljük, könnyen elképzelhető, hogy Saul­nak ez a vállalkozása túllép a mindennapiság keretein. Hogy az említett távolságot mennyi idő alatt tehette meg, azt nem tudjuk. Amit az Apos­tolok cselekedeteiről szóló könyv írója érdemesnek tartott megemlíte­ni, az az, hogy Saul előtt váratlanul megjelenik Jézus, aki szemére veti követőinek üldözését, valamint azt, hogy Saul ettől kezdve telje­sen megváltozik s a keresztények üldözése helyett, a keresztény ta­nok leghívebb hirdetőjévé válik. Mint ilyen bejárja Kisázsiát s annak jelentősebb városaiban alapított keresztény gyülekezeteivel íródott föl neve a kereszténység legnagyobbjai sorába. Levelei értéküknél fog­va belekerülnek a szent könyvbe a Bibliába, s a mai, legtöbb keresz­tény egyház teológiájára építi föl hitrendszerét.

Az effézusi levél - úgy tűnik - hogy az effézusi gyülekezet tagja­inak szól. Azonban a teológusok, elsősorban a levél személytelen jel­legénél fogva arra a meggyőződésre jutnak, hogy az egy olyan gyülekezetnek szóló körlevél, amelyek egymáshoz térbelileg közel vannak és hason­ló problémákkal viaskodnak. Az effézusi levél elnevezését valószínűleg onnét kapja, hogy a levél ebben a városban őriztetik. A levélben az apostol kifejti, hogy Jézus a zsidókból és a pogányokból kovácsolja össze az anyaszentegyház közösségét s felvillantja azt a jövőt, amely Jézuson épül föl, vagy ahogy az apostol írja, amelyben Jézus „mindent betölt mindenekkel.”

Ennek az 5o-es vagy 6o-as évek elején írt levélnek egyik gyöngy­szeme a 4-ik rész 3-ik verse: "Igyekezzetek megtartani a lélek egységét a békesség köteléke által."

Először szóljunk a lélek egysége felől. Próbáljuk meg körülírni azt, amit léleknek nevezünk. Aztán döntsük el, hogy szólhatunk-e tény­legesen annak egysége felől?   

A lelket illetően sokféle meghatározással találkozunk. A lelket mondják a bennünk élő Istennek, azonosítják a lelkiismeret szavával s legújabban sokan az emberben levő anyagi részek összhatásának ered­ményeként könyvelik el. Ha megkérdeznénk az úgynevezett "átlagembert", akinek nincs teológiai képzettsége, aki az istentiszteleteket csak alkalmilag látogatja, hogy milyen elképzelése van a lelket illetően? -vagy kitérne a válaszadás elől, vagy a korábban a gyermekévekben elsajátítottat ismételné. Pedig érdemes elgondolkozni a felől, hogy tulaj­donképpen mi is a lélek, mert az e kérdésre adandó válasz meghatá­rozza egész emberségünket. Gondolatébresztőül folyamodjunk az irodalomhoz s lássuk, hogy az emberi érzések és gondolatok nagy tolmácsolói - az írók - mennyiben és mivel segítenek hozzá a kérdés megoldásához? Meg kell azonban mondjam, hogy itt és ebben nem a teológiai, hanem a szépírókra gondolok s így nem konkrét meghatározásokról, hanem inkább e megérzésből fakadó fölismerésekről szólok.

Így Juhász Imre "Az ostrom" című művében azt írja, hogy "a lélek mélységes és határtalan, olyan, mint a végtelenség. Benne is átcikáznak a csillagok, a meteorok, a tejutak fényei, de titokzatosan mély értel­mét felfogni nem tudjuk."  Ugyancsak az ő meglátása szerint " a lélek­ben is törvényszerűségek uralkodnak" s engedni sejteti, hogy a sok nél­külözés és a szörnyűségnek ígérkező jövő meglazítja a lélek évezredes talpazatát. "Ennek a lazaságnak a következménye, mondja, az állati in­dulatok fölszabadulása.

Mollynári Gizella a Nyugat című folyóirat írónője a "Meddő szüret után" című regényében a lelket az érzés fundamentumának mondja.

Karl Schultz "A kőbezárt fájdalom" című munkájában azt a megálla­pítást teszi, hogy az emberi lélekben vannak olyan súlyos és kimond­hatatlan dolgok, amelyeket szívesen rábízna másokra, de nem tudja, mert nem sikerült megtalálni a megfelelő kifejezést.

Pozsonyi Vilma a süket és a vak lelkekről beszél, akik csak botorkálva járnak az élet utain. Velük szembenállóknak mondja azokat, akiken beteljesedik Isten ajándéka. Azokat, akik meglátnak és megsej­tenek valamit a végtelenből."

Lehetne folytatni a gondolatébresztő körülírásokat, melyek inkább a lélek tulajdonságaiba engednek bepillantani, mintsem a lényeget adják vissza. Ezért visszakanyarodunk a negyedik evangéliumhoz, amelyben Jézusnak a szamariabeli asszonnyal folytatott beszélgetése folytán hangzik föl a kérdésünket lezáró válasz, ekképpen: " Az Isten lélek s akik Őt imádják, szükséges, hogy lélekben és igazságban imádják."

Mi hát a lélek ? Isten bennünk léte. Istennek és az embernek egy­sége. Egy olyan méltóság, amely nem csak előnyökkel, hanem elkötelezett­séggel is jár.

Hogy a lélek egysége felől szólhatunk-e? - ebben a kérdésben szin­tén az az effézusi levélhez folyamodunk, amelynek másik csillogó ékkö­ve két versszakkal odébb ekképpen hangzik: " Egy az Isten és mindenek­nek Atyja, aki mindenek felett van, és mindenek által és mindenkiben munkálkodik." Az apostol ebben a néhány szóban kijelent. Nem töpreng, nem kérdez és nem filozofál. Kijelenti azt a megdönthetetlen igazsá­got, mely Mózest a Sinai hegyre kíséri s mely Jézus tanításából is következő alapigazság, hogy t.i. "az Isten egy!"

 A kereszténység fejlődéstörténete az Isten egységtan újra és újra felfedezését mutatja. Jézus Isten-tana a korabeli judaizmust  tolmácsolja, amelynek jelleg­zetessége éppen a környező népektől eltérő egy Isten hit. Az egy Is­ten azonban Jézusnál nem nemzeti és nem haragvó, hanem egyetemes, azaz mindenkié és mindenkinek gondviselő Atyja. Ennek az egyetemességnek a lebontása, azaz végső következtetése az egység. Amikor tehát az Isten egységéről szolunk, akkor ebben benne van a lélek egysége is, amelyet az apostol szerint "a békesség köteléke által kell megtartani."

A békesség problémája olyan, mint a léleké. Körül lehet írni, lehet fölötte filozofálni, elmélkedni, belőle következtetéseket levonni. Mindez azonban nem változtat a tényen. Azon, hogy miként a lélek, úgy a békesség is Istenre vezethető vissza. A békesség olyan drótkötélhez hasonlít, amellyel a nagy hajókat rögzítik a parthoz, melyeknek ereje fonottságukban rejlik. A békesség drótkötelének egyik szála az Isten,  másik az ember. A kettő egybefonódik, erősíti egymást s egyik sem lehet meg a másik nélkül. Ennek azért van nagy jelentősége, mert ebben kife­jeződik az Isten és az ember egysége. Ugyanis a békesség adója Isten, de mondhatjuk azt is, hogy annak konkrét formában való megvalósítója az ember.

A békesség tehát akkor teljes, ha az az isteni gondolat megvaló­sítója. Sokszor hangzott már el az a tétel, hogy elsődleges az egyén s ebben is a belső, a lelki béke. Pedig ez is egyetemes. Mert hiába nyeri el a belső békét l00 ember és nélkülözi 50, vagy fordítva, nyeri el 50 és nélkülözi l00, az nem vezet a kellő eredményre. Akiben tudatossá válik a lélek, akinek minden cselekedete az isteni akarattal azonos, az a nagybetűvel írt BÉKESSÉG hordozója. A világnak ma ilyen békesség­re van szüksége. Nem a fegyverkezésre, nem a mások elpusztítására kell törekednie, hanem szeretni egymást és békességben élni.  „Békesség Istentől - hangzott hajdan az apostoli köszöntés s ez koránt sem olyan sablonos, mint napjaink sokféle köszönésmódja. Mikor az apostol Isten­től kéri a békességet, akkor annak a legfelsőbb helyről való jövetelét, tehát teljességét kívánja. A mi békességünk is akkor válik teljessé, ha az az Istentől jön és az ember előrehaladását szolgálja.

"Ha van bennünk lélekben való közösség, azzal tegyétek teljessé, hogy egyetértők legyetek."  írja ugyanez az apostol a Filippibeliekhez szóló levélben, s ez a lelki egység mellett az egyetértésre hívja föl a figyelmet.

Hétköznapi hasonlattal élve az egyetértés is igen sokszor ott van az élet nagy hiány listáján. Hiányzik a családban, a testvérek kö­zött, a szülők és a gyermekek viszonyában, a munkahelyen, a politikában és még sorolhatnánk hosszasan, hogy honnét és mely hegyekről kell nélkülözzük, hogy az is eszünkbe jusson, hogy az unitárizmus hőskorában elődeinket is "egyetértőknek" nevezték. Részben az Isten egysége, részben a közösségi összeforrottság alapján. Kétségtelen, hogy az egyet­értés a példaadás eredménye. Az egyetértésről juthat eszünkbe az a II-ik gyulafehérvári hitvita, mely után az akkori erdélyi fejedelem, János Zsigmond az unitáriusokhoz csatlakozik. De ugyanakkor az is tudott, hogy az említett János Zsigmond, kinek végakaratát teljesítendő, úgynevezett "testamentumos" urak sorában ott van az a Békés Gáspár, aki  a Báthoriakkal szemben az unitáriusok jelöltje a fejedelmi tiszt­ségre. Azt sem feledjük, hogy sorainkból került ki az a Kriza János, akit az irodalommal ismerős nagyközönség a "Vadrózsák" csokorbakötőjének ismer.

Íme, ennyit a lelki egységről, a békesség köteléke által és az
egyetértésről, múltunknak, jelenünknek és jövendőnknek eme ékköveiről!
  A beszéd elején említett Pien Hó a zsád-kő megtalálásával maradt
fönt a késői utódok emlékezetében. Mi a belső drágakövet kell, hogy
felmutassuk. Isten,- a lélek és a közösségben való élés drágakövét, az
egyetértést. Ebben kell most buzgólkodnunk és ehhez kérjük Isten segedelmét. 

Ámen

Kelemen Miklós