Én vagyok az Úr...

Ézsaiás 43.rés2,15.vers: "Én az Úr va­gyok, szent Istenetek." .

Ma az Ótestamentum legjelesebb könyvéből olvastam föl alapigét.

Az Ézsaiás nevével fémjelzett ótestamentumi könyvről tudjuk, hogy az két részből áll. Az első az 1-39. rész, amely nagyjából a Kr.e 74o-7oo-as évek eseményeit foglalja magába. Ennek szerzője az az Ézsaiás, aki a kettészakadt ország déli részének profétája. Jeru­zsálemben él és összeköttetései révén nagy befolyást gyakorol népe sorsára.

A másodikba 4o-től 55-ik rész. Ennek Ézsaiása a babilóniai fog­ság prófétája, aki a hosszura nyúló szenvedések és a kétségbeejtő bá­natok után az édes reménység aranysugarát növeli azok szívébe, akik hazakívánkoznak a rég elhagyott, de mindig visszavágyott otthonukba. Ézsaiás is, mint minden próféta az Úron keresztül ígéri népe szabadu­lását s Istenről külön, egyéni fogalmat alkot. Tanításában Isten min­dennek teremtője, de csak kiválasztott népét vezeti örök szabadulásra. Isten szolgája, a kiválasztott nép, arra hivatott, hogy más népeket is az Úrhoz vezessen. Feladata pedig, hogy megmutassa azokat az igazi értékeket, amelyekért érdemes élni. Amint próféciájából kiderül, a szen­vedés, az elnyomás nem azonos a legnagyobb rosszal és szerencsétlen­séggel. Viszont a szenvedésben hűnek maradni, a fájdalmakat eltűrni és másoknak példát szolgáltatni: ez Isten népének igazi hivatása. Itt a 43-ik részben a próféta ajkán keresztül Isten szólal meg. "Ne félj, - mondja Izraelnek - mert mikor vízen mégy át, veled vagyok, ha folyó­kon, azok el nem borítanak, ha tűzben jársz nem égsz meg és a láng meg nem perzsel téged. Mivel kedves vagy szememben, becses vagy és én sze­retlek, embereket adok helyetted és népeket a te életedért. Ne félj, mert én veled vagyok, napkeletről meghozom magodat és napnyugatról egybegyűjtelek.”  Majd miután kijelenti, hogy népének szabadságot ad, és vissza vezeti az elhagyott otthonba, önmagáról mondja: "Én vagyok az Úr, szent Istenetek, Izrael teremtője, királyotok."   

Az ókori népek vallását illetőleg gazdag ismeretanyaggal rendel­kezünk. Ebből tudott, hogy az ó-kornak minden népe saját, külön Istennel rendelkezik, aki csak saját népe boldogulását hivatott elősegíteni. Ami azonos ezeknél az isteneknél, az az, hogy mindenik tiltja nevének kiejtését. Mózes II. könyve 3-ik része elmondja, hogy mikor Isten elhívja népe vezéréül, az így szól Istenhez: "íme, én elmegyek Izrael fiaihoz és ezt mondom nékik: a ti atyátok Istene küldött engem tihozzátok s ha azt mondják nekem, mi a neve, mit mondjak nékik? És monda az Isten Mózesnek: Vagyok, aki Vagyok! És monda: így szólj Izrael fiaihoz: a Vagyok küldött engem tihozzátok!"

A Vagyok mellett olvashatunk Isten Jáhvé, Elohim, Seregek Ura ne­véről, mely mindegyik egy-egy fogalmat rejt magába, hogy végül is az Újszövetségben Jézus adja vissza Isten lényegét ebben a névben: "Atya".

 Mi ehhez a névhez két jelzőt illesztünk és Istent szerető és gondviselő Atyának mondjuk. Ennél az Istennél, aki ugyancsak Van, már nem tulajdonnév, hanem, mint a létezés kifejezője szerepel. Mondhatjuk azt is, hogy vallomástétel arról a hatalomról, akit nem látunk, csak érzünk, de, aki mégis olyan valóság, aki döntő módon befolyásolja az életet.

Annak értékelésében, hogy Isten van és létezik szükséges egy másik fölismerés is. Az, hogy én is vagyok és létezem s a kérdés itt az, hogy ezt a két különálló és egymástól annyira eltérő valóságot mi köti össze? Érdekes és egyben igen elgondolkoztató, hogy milyen sokan vannak azok, akik csak saját létük felismeréséig jutnak el és ennek látószö­géből szólnak az élet felől. Ebből adódik aztán, hogy az életről annyi torz képet festenek. Például az ismert regényíró, Passuth László a "Sárkányfog" c. munkájában arról ír, hogy élet csak annak adatik, aki erős, aki figyel s aki a józan ész mérlegén is leméri, hogy mit kell cselekednie?"  Kuncz Aladár "A fekete kolostor" c. munkájában az életet rossznak, szédítőnek mondja s az az érzése, hogy az ember könnyen kieshet az időből s ezzel levetné azt a formát amelyet az élettel azonosít. Wells " A halhatatlan tűz" című munkájában az életet gyenge, következetlen és kiszámíthatatlan rezdülésnek mondja a tér és az idő végtelenjében. De vannak más vélemények is. Van, aki az életet csak rossznak, vagy csak jónak mondja. Lehetne hosszan sorolni, az életről alko­tott véleményeket, hogy időben visszamenve elérkezzünk a názáreti Jé­zushoz s megvizsgáljuk, hogy mi az Ő életről alkotott véleménye? Ebben a törekvésben hiába keresünk ajkáról elhangzó ígéretet, mert az Ő élet­ről alkotott fölfogása tanításának egészében foglaltatik benne. Ha ezt megpróbáljuk lebontani, kiderül, hogy az életet nem csak azért tekinti értékesnek, mert az az Isten adománya, hanem azért is, mert ezen keresz­tül jut kifejezésre a humanitás, az emberiesség. Ugyanis Jézusnál a múlt és a jelen szembeállításának következményeként az emberről alko­tott nézet is új értelmet kap, s az az ember, aki cselekedetein keresz­tül Isten gyermekévé válik, az egyúttal alkalmas a legnagyobb értékek hordozására is. Ilyen érték pl. a szépség, a jóság, az igazság, a szere­tet. Tehát mindaz, ami a tökéletesség l-l lépcsőfokát jelenti.  Az élet elsődleges hordozója Jézusnál is az ember, aki létét Istenhez köti s akaratának engedelmeskedve annak jobbá tételét munkálja. Jézusnál azon­ban jelentkezik a lét belső formája is, a lélek élete, amely tanítá­sában az újjászületést eredményezi. 

Abban a kérdésben, hogy mi köti össze Istent és az embert? - az el­mondottakból már adott!  A léleknek azok a megnyilatkozásai, melyeket a cselekedetben az ő mindenütt jelenvalóságára, segítségére és szerete­tére utalnak. Ezzel tulajdonképpen azt is elmondtam, amit számunkra Isten jelent. Ő a védelme a gyöngének, az erőtlennek, a segítségre szo­rulónak. Támasza annak, aki a küzdelmeket nem tudja végigvinni, remény­sége annak, aki új életben bizakodik, oltalma annak, aki magára marad. Milyen jó annak, akinek élete Istenhez kap­csolódik. Aki komolyan veszi Jézus hívását: "Jöjjetek énhozzám mindannyi­an, akik megfáradtatok és terheket viseltek és én megnyugosztallak ti­teket."

A mi vallásos szemléletünkben e hívás Jézus emberismeretéből fakad. Tudja, hogy az ember bármennyire is erős, hatalmas és küzdőképes, vannak életének olyan pillanatai, amikor meginog, megroggyan térde s a földre zuhan. Úgy jár, mint az ökölvívó, akinek reflexe egy pillanatra fölmondja a szolgálatot s a küzdőtárs jól irányzott ütésétől elhomá­lyosul látása. Ilyenkor számol rá a mérkőzésvezető, azért, hogy legyen ideje magához térni  s a küzdelmet folytatnia. Durva hasonlattal  élve  ilyen mérkőzésvezető Jézus,  aki a lélekben megroggyantat Istenhez vezeti, hogy a Tőle nyert új erővel folytassa a küzdelmektől sohasem mentes életet.       

Ahhoz, hogy az ember eljusson Istenhez, akit a próféta szentnek, Izrael teremtőjének és királyának nevez, bölcsességre és áldozatra van szükség. A zsoltár szerint a bölcsesség kezdete az Isten félelme. Az evangéliumbeli bölcs ember kősziklára épít, a mindennapok bölcs embere pedig az, aki nem csak a veszélyt, hanem a kísértéseket is kerüli.

Miért bölcs ez az ember?

Mert kevesebb problémát okoz saját magának s több ereje marad a jócselekedetre.     

 Az áldozattal kapcsolatban valahol arról olvastam, hogy amikor Jé­zus elhatározza magát Isten és az emberek szolgálatára, a poklok hatal­masai olyképpen nyilatkoznak, hogy, mert Jézus a szegények, a betegek, a koldusok, a rabszolgák, az özvegyek és árvák, a kisemmizett együgyűek gyámolítója, azoké, akik a világon többségben vannak, a szeretet igé­jének hirdetésével a legveszedelmesebb ellenfelükké válik. Hogy már az első lépését bukás kísérje, a Sátán elindul abba a pusztába, amelyben Jézus 40 napja böjtöl. Fölviszi Salamon templomának magas tornyára, hogy megszédüljön az alatta tátongó mélység ölétől s célja elérése érdekében birokra kél vele, mint tette azt hajdan az angyal Jákobbal. De itt az ősatyák sarja bizonyul erősebbnek, hiszen nem Isten angyalá­val, hanem a poklok fejedelmével birkózik. És amikor mindketten lezu­hannak, megtörténik a csoda. A Sátánt elnyeli a poklok mélye, Jézusért pedig eljönnek az ég angyalai, hogy virágos mezőre, dúsan térített asztal mellé vigyék.   

A pusztai megkísértésnek ez a változata az áldozatvállalásnak és annak következményének szép példája. Részese lehet bárki, aki Isten országát a földre kívánja lehozni, hogy a földi létben az Isten és az ember egymásra találásában a boldog életet munkálhassa.   Az, hogy Isten szent, arra a kiváltságra utal, hogy ez a jelző csak és kizárólagosan őt illeti. Az, hogy Isten szent, fölveti a szent  ellenkezőjének, a profánnak mivoltát.

Ez a szó be nem avatottat, mindennapit, hétköznapit, de átvitt érte­lemben durvát és otrombát is jelent. Tehát mindazt, ami emberi vonás.
Példa erre tanítómesterünk, a názáreti Jézus, akiben az emberi erő, az emberi képesség nagyságát látjuk, a magunk fajtájának nagyszerű kivirágzását. Azt a tökéletes embert, akiben a tökéletesség a világ kezdeti állapotba való visszaállítását, a harmóniát, a békességet, a megértést, a belátást és a szeretetet célozza. Ez a jézusi tökéletesség a benne levő Isten szentségének visszatükröződése. Jézus nem csak mondja, hogy legyetek szentek, mert az isteni tulajdonság összességét az ember­re nézve elérhetetlennek tartja. Ő csupán a tökéletességre figyelmez­tet, amely a szentségnek tartozéka, de amely nem azonos vele. Bár maga a tökéletesség is egy rendkívüli állapot, de annak egyes lépcsőfoka az ember által elérhető.

Isten szentsége azt is jelenti, hogy nem bontja föl soha azt a szö­vetséget, melyet övéivel köt. Mondják, hogy Nagy Frigyes császárnak volt egy keresztény szolgája, akivel a nagy fejedelem sokszor és szívesen beszélgetett. Egy ilyen beszélgetés alkalmával azt kérdezi tőle, hogy van-e bizonyíték Isten szentsége mellett? Van uram! - feleli a szolga. Bizonyság maga a zsidó nép melyet oly sokszor el akartak pusztítani, de amely mégis föntmaradt, mert Istennek célja és terve van vele. De elmondhatjuk ugyanezt a kereszténységről is. Jézus soha nem merült feledésbe s a kereszténység is fennáll régi üldöztetései, belső tévedé­sei ellenére is, még mindig virágzik s befolyásolóan hat az élet alaku­lására. A szent Istenhez nemcsak Jézus ragaszkodik, hanem ma is minden­ki, aki magát Jézus követőjének vallja. Ő a Vagyok az, aki nemcsak a prófétákat és az apostolokat, de bennünket is átformál, megtisztít, megújít. Megszabadít a kicsinyességtől, a megkötöttségtől s mindattól, ami miatt nem tudunk egymással, de önmagunkkal sem békességben élni.

Valahol azt olvastam, hogy a jövő mindig új lendületet, friss erőt,  más színeket, többet és főleg más életformát kivan, mint a tegnap és a ma.   Ez számunkra azt jelenti, amit Jézus így fogalmaz meg: "Hallottátok, megmondatott a régieknek, én pedig azt mondom nektek..." Ezt sugározza az a  példázat is, amelynek tanulsága az, hogy "az új ruhára nem raknak foltot és az ó-tömlőkbe nem tesznek új bort”. Azaz, mint örök követelmény lebeg fölöttünk az a mássá levés, az a több ember, melyet az újtestamentum igen találóan újjászületésnek nevez.

Valaki azt mondta, hogy az élet hajtóereje a szépség keresése és a társratalálás vágya. Ehhez hozzátehetjük, hogy az újjászületés is! A szépséget az ember önmagában hordja s értékessé azzal válik, hogy ki­fejezi benső énjét. A társtalanság vágya az ősi ösztönöknek egyike, mely valószínűleg a bibliai első ember, Ádám kebelét is feszíti.  Ennek az ösztönnek jogosultságát ismeri el Isten, mondván hogy "nem jó az embernek egyedül lenni" s teremti mellé segítőtársul Évát. Tágabb értelem­ben ez hívja életre a közösségeket is, melyeknek megszívlelendő hármas követelménye az alábbi: ne sértsünk meg senkit! Adjuk meg mindenkinek, ami jár, és tőlünk telhetőén segítsünk mindig másokon. Az újjászületés magába olvasztja a fentieket is, de ami legfontosabb, eszünkbe juttatja, hogy Istennel senki nem versenyezhet, létét senki meg nem szüntetheti. Isten mindig érdekünkben cselekszik és javunkat munkálja. Az élet ro­hanása sok mindenre nem ad lehetőséget s mi az Istennel szembeni fokozódó közönyünket is erre a rohanásra fogjuk. Wells mondotta, hogy "a ro­kon lelkek rokon célok felé vonzódnak." Aki Jézus tanítványa, az min­dig tagja az Isten országát építő közösségnek. Mind egyet akar: úgy újjászületni, hogy annak bekövetkezésével közelebb kerüljön ahhoz az Istenhez, aki Ézsaiás ajkával ekképpen szolt: " Én vagyok az Úr, szent Istenetek, Izraelnek teremtője, királyotok."

Ámen.

Kelemen Miklós