Ferencz József által mondott temetési beszéd /1979. január 25./

Három templom tornyában már ott ülnek a harangozok, egyez­tetik az időt a magyarországival és azután három erdélyi templom harangjai siratják a halottat, Téged, Benczédi Domokos unitárius lelkészt, akit útban szatmári otthonodból a nagy Amerika felé, fiad és unokáid felé, itt Budapesten szólitott magához az Úr.

Torockón és Bölönben az unitárius templom harangjai siratnak, Szatmáron pedig a református öreg templom harangjai, mert a nyugalom éveiben e templom testvéri falai között hallgattad az Úr cselekede­teit.

Nyolcvan esztendőt lepergetni néhány perc alatt nem könnyű feladat, BENCÉD az első állomás, a Benczédi nemzetség ősi fészke, melyből e nemes családnak sok közel-távol egymással rokon ága kisar­jadt. E falu egyik rokon fia is itt született, vejed nagyapja, Benczédi Gergely kolozsvári kollégiumi igazgató, egyháztörténeti író, édesapád is itt volt okos székely gazda, aki taníttatta fiát. Mikor zugnak az első világháború viharai, s már a vége felé jár az öldöklés akkor megengedi, hogy érettségi után teológiára iratkozzál, hogy a halál helyett az élet és a jövendő prédikátora lehessél. Már a teo­lógián és azután is sokszor mondották Rólad pályatársaid, hogy szónoklásra születtél, predicator natus vagy, aki tudta azt, hogy ő nem halhat meg a háborúban, hanem élnie kell, hogy hirdesse az Úrnak cselekedeteit.

Rövid székelykereszturi és valamivel hosszabb tordai segédlelkészi szolgálat után, fiatalon már rendes parókia várt Rád. Az 1925. évi püspöki jelentésben még boldogemlékű nagyapám jegyzi fel, hogy Benczédi Domokost tordai állomáshelyéről kiküldte Mészkőre ren­des lelkésznek. És Te elmentél ebbe a félig magyar, félig román faluba és mindenkinek egyformán hirdetted a békesség igéit. Mészkő akkor még nem volt a történelemé, hanem csak a hétköznapoké. Utánad került oda Balázs Ferenc, akinek működését már Torockóról kísérted féltő figyelemmel.

A Székelykő tövében, ott, ahol kétszer kél fel a nap, és csak egyszer szeretnek az emberek, Te is megtaláltad azt, aki ma itt sir koporsód mellett, a társat, a feleséget, Borbély Irént. Há­rom gyermekkel áldotta meg az Isten a Ti házasságotokat, két leánnyal és egy fiúval; nehéz történelmi időben neveltétek együttes ál­dozattal gyermekeiteket. Az idő sodrása után, amikor eljött annak az ideje, a leányok férjhez mentek. Éva mérnök Szatmáron és életetek alkonyán feleségeddel együtt Ti is oda költöztetek, s most ő is itt áll koporsód mellett. A Budapestre került Judit és férje az elmúlt évek rendjén sokszor meglátogattak Titeket és erdélyi leányod autján 1978 nyarán újra ellátogattatok Torockóra. Éppen vasárnap érkez­tetek oda vándorutatokon, röviddel az istentisztelet kezdete előtt. Torockó lelkésze éppen szabadságon volt, a beszolgáló enyedi lelkész leveszi válláról a palástot és a hívek kérésére válladra teszi, hogy újra hallhassák zengő hangodat. Az imádság szárnyain Isten színe elé vitted régi gyülekezeted híveit, olyan meleg hangon, féltő szere­tettel, hogy ott - ahogyan azt a szemtanuk elmesélték - szem nem maradt szárazon. Ugyanezen a nyáron Kolozsvárt temetted, sírja mellett szép imával, Kovács Károlyt, volt diáktársadat.

Torockóra 1930-ban kerültél és húsz esztendeig a helyeden maradtál akkor is, amikor a bécsi döntés után sokan elhagyták Délerdélyt és híveiket is. Ott maradtál egészen 1949-ig, s azután mentél a hivő szóra a még nagyobb templommal rendelkező, a második világháború után megpróbált, a nemrégiben történt földrengéskor megrongálódott - de ma már helyreállított - Bölön templomába. Akko­riban mondották, hogy Benczédi Domokos felett halad az idő, de a hangja a régi, a hatalmas templom falai visszhangozzák igéit. Innen mentél nyugalomba 1967-ben s költöztél azután Szatmárra, leányod otthonába.         Nyugdíjasként is többször ellátogattál Budapestre itt élő Judit leányod és Laci vejed házához. Emlékszem, s mi ma itt végtisztességedre egybegyűlt palástosok jó néhányan emlékezünk arra, hogy 1970 január elsején itt voltál a mi budapesti templomunkban, eljöttél az ősi szokás szerint gyakorolt újévi köszöntésre. Amikor jelenlétedben az akkor szolgáló püspök, Filep Imre Benned az erdélyi papokat köszöntötte, könnyes szemmel, de erős töretlen hangon kö­szönted meg a figyelmet. E fogadás után mondogatták híveink, hogy itt van köztünk Torockó egykori papja, akinek alakja és meleg tekin­tetű férfias arca ott sugárzik reánk minden nap, amikor a budapesti gyülekezet lelkészi irodájában megfordulunk, arról a torockói úrvacsoraosztást ábrázoló nagy festményről, amelyet Pataky Etelka művészi ecsetje őrzött meg az örökkévalóság számára.

Még meg kell emlékeznem egy másik budapesti szolgálatodról, amikor 1976-ban nagy örömödre ide látogatott a messzi Amerikába szakadt, de ott is magyarnak és unitáriusnak megmaradt Dani fiad, magával hozva a legfiatalabb Benczédi Domokost, hogy az unokát a nagyapa keresztelje meg magyarul, unitárius templomban.

/Búcsúszavak Kovács Lajos püspök nevében/

Az életben vannak álmok, amelyek nem válhatnak valóra. Álmod, vágyad volt feleségeddel együtt, hogy most 1979-ben - amikor január 7-én már letetted az általad Szatmárról gondozott nagybányai unitárius szórvány rendszeres látogatásának a terhét - Budapestről feleségeddel együtt az égi madárral elrepülj New-Yorkba, ahol sokan vártak, magyarok és unitáriusok, s köztük a második Benczédi fiúunoka, Sándor, aki már nem ismerhette meg a nagyapát. Olyan sorsot adott Néked az Isten, mint egykoron Mózesnek, aki elvezette népét, családját egészen közel Kánaánhoz, az Ígéret földjé­hez, És itt szólt az Úr Mózeshez és szólt Hozzád is: megengedem Kéked, hogy lásd szemeiddel, de oda nem mégy át. És maghala ott Mózes a Moáb földjén az Úr szava szerint. És meghalt itt Budapesten Benczédi Domokos, az Úr szava szerint, egyetlen perc alatt és siratja itt hálás nagy sokaság őt, egy család és nemzetség összetartó lelkét, Moáb mezeje helyett, a farkasréti temetőben ma és harminc napig.

Erdély szívében Madaras fák alatt születtél, ahogyan Tamási Áron mondotta a székelyről. Mintha Téged is ő faragott volna olyanná, amilyen voltál. Te tudtad, hogy a halál csak átváltozás, s onnan a fénylő magasból letekintesz majd feleségedre és ide elzarándokolt Dani fiadra, akik majd áldásodat viszik a repülőgépen, az óceán túlsó partján váró Réka menyed, Domokos és a keresztélésre váró Sándorka unokád felé.

Életed utolsó perceiben talán Gárdonyi Géza szavai jártak gondolataid között: az én szívem kétség nem szorongatja, amikor indulok végóráin felé. A halál nem fekete börtön ... egy ajtó bezárul itt lenn a földön és egy ajtó kinyílik ott fenn az égben.

Igen, kinyílt egy ajtó, s onnan visszhangodnak Feléd azok az igék, melyek a fekete szomorújelentőt is koronázták: Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg..., mert az ő cselekedeteik követik őket.

Erdély unitárius pásztora, Benczédi Domokos, menj utadon egyenesen Isten felé.

Ámen