Farkas Sándor – élt 81 évet

1931. november 24.  Székelykeresztúr - 2012. augusztus 17. Budapest

Farkas Sándor Székelykeresztúron született, nagyapja Ürmösi Károly kolozsvári unitárius esperes volt, nagyanyja Ürmösi Károlyné  Kántor Gizella  költőnő.

Édesapja Farkas Sándor orvos Székelykeresztúron és Székelyudvarhelyen. Szülei elváltak, és Sándor édesapjához került, aki újranősült és szerető családban nőtt fel.

Így hárman voltak testvérek, Sándor a legidősebb közülük, Őt követte István, akivel még egy pár évet együtt nevelkedett, és édesanyja új házasságából született Zsuzsanna, a legkisebb testvér.

Székelykeresztúron az Unitárius Gimnáziumban végezte tanulmányait, majd Kolozsváron a Zeneakadémia diákja lett. Egész életét meghatározta a tanítás, kezdetben a székelyudvarhelyi tanítóképzőben tanított. Emellett művészként zongorázott, szerette és játszotta is a jazzt.

Később a székelyudvarhelyi zeneiskolában lett zenetanár. Zenetudományi kutatásokat végzett és fokozatvizsgáit letéve, eljutott a legmagasabb tanári és tudományos fokozatig. Folyamatosan jelentek meg a kultúrával kapcsolatos írásai különböző folyóiratokban, zenetudományi művekben, többek között „Utunk Kodályhoz” c. könyvben is tanulmányt publikált. Tíz évvel ezelőtt saját könyve is megjelent „Székelyudvarhely zenei múltjából” címmel, amely zenetörténeti mű tudományos igénnyel mutatta be szeretett városa elmúlt másfél évszázadának zenei életét.

A marosvásárhelyi, majd szolnoki rádió után a Magyar Rádió berkein belül a Petőfi Rádióban is műsort készített „Könnyűzenei Kaleidoszkóp” címen. Olyan jazz lemezek birtokában volt, amelyek még a rádió archívumában sem voltak fellelhetők.

Három tevékenységi kör vonult végig gazdag életpályáján: elsősorban tanított és nevelt - iskolában és magándiákjai is voltak. Karvezető volt és minden órájára lelkiismeretesen készült. A JAZZ zenét nemcsak szerette, hanem művelte is, rádió adásokat készített, és cikkeket ÍRT. Magas szintű kulturális, irodalmi és képzőművészeti ismeretekkel rendelkezett, és folyamatosan jelentek meg cikkei könyvekben és folyóiratokban, helyi lapokban.

1964. május 16-án feleségül vette Csiki Máriát, nagyon szűk körben Gellérd Imre, homoródszentmártoni unitárius lelkész végezte az esküvői szertartást. Hosszú házasságukat két gyerekkel áldotta meg a jó Isten: Gabriellával és Zoltánnal. Felesége nemcsak a társa volt, hanem a hátországot is jelentette számára. Azt, hogy elhivatott szakmaiságát zavartalanul végezhette, feleségének köszönhette, aki távollétében vezette a háztarást és foglakkozott  gyermekeikkel. Férjével még hasonló érdeklődési köre is volt: szeretett zongorázni és énekelni. Gyakran volt úgy, hogy Sándor zongorázott, Mária pedig énekelt.

Életük fordulópontjához 1984-ben érkeztek el, amikor családegyesítés céljából beadták a román államhoz az áttelepedési kérelmüket. A nehézségek emiatt merültek fel, nem taníthatott tovább és a ládagyárban betanított munkásként dolgozott több mint egy éven keresztül ahhoz, hogy családja megélhetését biztosítani tudja. 1987-ben sikerült Magyarországra áttelepedni.

56 éves volt ekkor Farkas Sándor, amikor új életet kellett kezdeniük. Az albertirsai zeneiskolában tanított nyugdíjazásáig, az 1990-es évek elejéig. Még utána is tanított éveken keresztül a környéki zeneiskolákban. Magyarországon, új hazájában is megtalálta helyét, társasági ember volt, remek humora, jó kedélye, széles látásmódja központi alakká tette Őt az emberek között.

Nyugdíjas korában a kilencvenes évek második felében a kántori teendőket is elvégezte az egyházközségünkben, a budapesti Hőgyes Endre utcai unitárius templomunkban.

Családszerető ember volt, és örömét lelte abban, hogy gyermekei szép karriert futottak be. Lánya, Gabriella hegedűművésznő lett, fia, Zoltán jogot végzett. Mint érzékeny apa, ki is fejezte, hogy „sohasem gondolta volna, hogy leánya ilyen szép zenei karriert fut be, és megbecsült muzsikusként a Magyar Állami Operaházban fog hegedülni, fia pedig ügyvéd lesz Budapesten”, különösen, amikor a ládagyárban az udvart sepregette. Érezte, hogy volt értelme a megpróbáltatásoknak, vállalni a kitelepedést, az újrakezdést ahhoz, hogy gyermekei érvényesülhessenek.

Soha nem politizált. Mindazt, amit elért, szakmai téren és munkásságával ért el. Gerinces ember volt, többször is be akarták szervezni az állambiztonságiak, de Ő ellenállt.

Sokat kirándult, sétált családjával együtt, szerette a természetet. Utolsó tíz évében fő témája Erdély volt.

Idős korában, az Odri Árpád Művészotthonba került. Utolsó éveit itt töltötte betegségei miatt, ahol kiváló és szeretetteljes gondozásban volt része.  Jó kedélyével itt is szórakoztatta az otthon lakóit és ápolóit, zongorázott, mesélt. Az otthonban szerették és tisztelték Őt.

Az idős kor betegsége miatt sok mindent elfelejtett, de minden nap indult volna tanítani, vérében volt a tanítás.

Betegtársai is jelezték, hogy sokat imádkozott, akkor is amikor egyedül volt, így engedve közel magához az örökkévalóság gondolatát, készülve az Istennel való találkozásra.